Párizs Latin negyedében, rue St André des Arts nyüzsgésétől alig néhány lépésnyire, a szűk utcák 2-3 emeletes házainak földszintjén apró galériák és műkereskedések sorakoznak. A rue Bonaparte, a rue Visconti és a rue Jacob XVI.-XVII. századi épületeinek nyugalmat lehelő kis üzleteiben árak nélkül, diszkrét eleganciával kínálják az értékes portékát. A műtárgy-értékesítéssel foglalkozó párizsiak csendes, de biztos üzletmenetét néhány hónap óta kedélyeket borzoló könyv zavarja. A The Lost Museum (Az eltűnt múzeum) amerikai szerzője a megszálló német csapatok műkincs kedvelő főtisztjei és a párizsi antikváriusok kapcsolatának alapos vizsgálatával kavart nehezen csillapodó hullámokat.

Hector Feliciano éveken át nyomozott a megszállás alatti műkincs-kereskedelem ügyében. Megállapítása szerint, "ahogy a nácik a rabláson kívül a műtárgyakhoz jutottak ugyanolyan összetett és meglepetéseket tartogató történet, mint a II. világháború és a Holocaust esete." A Washington Post és a Los Angeles Times egykori újságírója izgalmasan vázolja föl a német megszállás alatti párizsi műkincs-kereskedelemnek azt az igyekezetét, mellyel a nácik által juttatok morzsák megszerzésén szorgoskodott, s azokat az üzleti érdekeket, melyek a francia értékek franciák általi kiszolgáltatásához vezettek.

Feliciano megfordult ma még feldolgozatlan archívumokban, s járt a Francia Titkosszolgálat (DGER) és a Szövetségesek irattáraiban. Könyvében néhány jelentős kollekció sorsát is fölvázolja, köztük a híres Bernheim-Jeune, David Weill, Schloss, Rosenberg és Rotschild gyűjteményét.

Schenker-lista
Feliciano egyik felfedezése, a francia-német műtárgy ügyletek lebonyolítását végző Schenker International Transport titkos jelentéseinek másolata a brit hadsereg archívumából került elő. A Schenker-lista a francia eladók, közvetítők és a német vásárlók üzletéről készült, s a felek nevei mellet pontosan feltünteti a műtárgyat, az árat és a kiszállítás időpontját.

A nácik módszeres rablása és fosztogatása paradox módon a párizsi műtárgy kereskedelem felvirágzását hozta, amely soha sem volt olyan élénk, mint éppen a német megszállás idejében. A fellendülés titka: a zsákmányolt értékek egy része nem tetszett a németeknek, az áhított műkincsek jórészét viszont a fegyver érvelésével sem szerezhették meg. A vágyott, de hozzáférhetetlen és megkaparintott, de nem kíván műtárgyak jellemezte kereslet/kínálat óriási műkincsmozgást indított el. Feliciano állítása szerint "jónéhány párizsi műkereskedő mesés hasznot húzott a német érdeklődés nyomán megpezsdült kereskedelemből", melynek jellemzője a csere, és a közvetítők láncán keresztül lebonyolított vásárlás/eladás volt.

Jól jövedelmezett a németek érdeklődésére számot tartó magán kollekcióról és azok vélt rejtekhelyéről adott információ. Számos kereskedő, műtörténész, és szakmájából adódóan jól értesült becsüs jutalékot kapott a fellelt értékes magángyűjtemények után. A súgástól ódzkodók megéledtek a már elrabolt műtárgyak cseréjének lebonyolításával, s például a németek által ki nem állt Gauguin, Cézanne, Van Gogh és Picasso képekért felhajtották a kívánt festményeket, főleg XVII. -XVIII. századi művészek alkotásait.

Feliciano dokumentumokra támaszkodva név szerint felsorolja a fizetett tippadókat, tételesen közli az adás-vételek adatait, megjelölve a tranzakciókban részt vevő galériákat, melyből néhány ma is a párizsi antikvárius-koszorú elitjének otthont adó VIII. kerület -avenue des Champs Elysées, boulvard Haussmann és avenue Delcasse határolta- arany háromszögében dolgozik.

Elhallgatás szolidaritásból
A háború után megindult igazságszolgáltatás csak a nácikat látványosan kiszolgáló kereskedőket büntette, köztük a buzgó Fabiani Lefranc-kot, a vádlottak padjára került szakmabeliek többségét azonban felmentették. Terhelő adatok hiányában. Mert a szolidaritás szellemében egyik kereskedő sem mártotta be kollégáját, és a Műkereskedők társaságának (Association des Marchand d'Art) ösztönzésére minden az eljárás alá vont kereskedő megtagadta a nyomozókkal való együttműködést.

A "csak a munkájukat végző" kereskedők ügyét végül is hamar ejtették. A gyors megbocsátást az is indokolta, hogy a műtárgyak többsége előkerült. Mint ismeretes, a kincseket Hitler Linzbe tervezett múzeumának, és a feneketlen műkincs vágyú légi marsall raktáraiban találták meg, gyakran az eredeti csomagolásban. Nem így történt a nácik által megkaparintott modern festményekkel, melynek egy része kézen-közön, a csereberék és ma már kibogozhatatlan ügyletek következtében eltűnt. Az eltűntnek nyilvánított francia műtárgyaknak azonban csak töredék része tekinthető megsemmisültnek. Feliciano szerint "Európa nyugati területén nincsenek feltáratlan titkos raktárak. A festmények biztos kezekben pihennek. hogy aztán hosszú évek elmúltával nagy aukciókon kísértsenek. Titokzatos vásárlások következtében akár egy múzeum falára is kerülhetnek."

Az elveszett műtárgyak listáján még 50 évvel a háború után is több ezer tárgy szerepel, melyből egy-egy, rendszeresen felbukkan. Hogy "a különös körülmények között előkerülő tárgyak az esetek többségében senkinek sem tűnnek fel, annak a specialisták (műkereskedők, antikváriusok, múzeumigazgatók, konzervátorok) nemtörődömsége és közönye az oka" -írja Feliciano, s többek közt felidézi az általa az egyik madridi múzeumban megtalált Masson-kép, és az egy 1989-es Christie's árverésen eladott Frans Hals portré esetét. Ez utóbbit a francia kormány vissza tudta szerezni.

Hatvany a Christie's árverésen
Feliciano adat keresését kétség kívül könnyítette, hogy kutatásait a nem a Vörös Hadsereg archívumaiban kellett folytatnia, nem beszélve arról, hogy a magyarországi nagypolgári vagyonok kirablását kevésbé aprólékosan dokumentálták a németek, s a zűrzavaros időkben nemcsak ők dézsmálták a gyűjteményeket.

"Az eltűnt múzeum" című, angolul és franciául egyidőben megjelenő könyv az eltűntnek tartott műtárgyak egyre gyakoribb megjelenésére is felhívja a figyelmet. Hogy a magyar tulajdonosoktól elrabolt, s zömében ismert helyen tárolt műkincsekből eddig mennyit adtak el titokban, s mennyi szivároghat a mostani orosz körülmények közt a nemzetközi legális és illegális műkereskedelem csatornáiba -arról még nem jelent meg Feliciano könyvéhez hasonlítható részletes munka.

Pedig nem ártana figyelni a mozgást. Csak a Sotheby's és a Christie's hetente több ezer tárgyat árverez, s a műtárgyakat is-mertető katalógusokban a származás helye -ilyen-olyen okból- sokszor kitöltetlen marad. A valamikori híres magyar magángyűjtemények azonban olyan referenciát képviselnek, hogy a Christie's füzeteit lapozgatva, egyszer-egyszer ma is megakadhat a szemünk a "Hatvany gyűjteményből" megjelölésén.

(1996.)