Az almaméterének szurkoló muzsikus örvendezve olvasta Malina János írását ("SZÜKSÉGÜNK VAN-E SPÁNYI MIKLÓSRA", Muzsika, 1995. március) melyből megtudta, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folyó munka iránt érdeklődő "kevés igazi sikerágazatunk egyikének életébe" pillanthat be, ahová valósággal "özönlenek a fejlett kultúrájú, gazdag országokból, vagy éppen a szomszédból jött hallgatók és ott meg is találják azt, amiért jönnek". Az LFZE ugyanis "Európa sztár konzervatóriumainak egyike" .

Van még mivel dicsekednünk, ez igazi jó hír! Ám a szárba szökkent büszkeségnek most sem örültünk soká: maga Sir George Solti volt az, aki "beintett" nekünk. Legalábbis, e legutóbbi -1995 júniusi- ittlétekor, egy sajtóbeszélgetés során, a Zeneakadémia tanárainak tisztességes megfizetésén kívül a "valamikori nívó elérését" is kívánatosnak tartotta.
Ezt e megjegyzését értelmezhettük úgy is, mint a jelenlegi helyzet rövid, de velős kritikáját. Lehet, hogy Londonban ismernek panaszkodó magyar akadémistákat, s hallottak valamit Európa egyik legmegcsontosodottabb szellemű konzervatóriumáról és a korszerű zeneoktatás feltételrendszerének hiányáról? Nem tudom. Mint ahogy ezt sem tudom, hogy csak az Alpok hegyei takarják-e el, azaz, csak soroksári perspektívából nem látszik e vastagabb pénztárcájú külföldiek által "megszállt" azon valódi sikerintézetek sora (pl. a bázeli Scola Cantorum, a leuveni Lemmens Institut, az amszterdami, a hágai, az antwerpeni, a párizsi, a lyoni, a genfi, a milánói, a római konzervatórium), melyek -az általános zenei köztudat szerint- kiemelkedő szakmai színvonalat képviselnek, s nem e múlt hírnevéből élnek? A válasz világlátott és hozzáértő szakemberekre vár.

A rangsor és az értékítélet kérdésénél fontosabb dolog, hogy Malina a magyar zenei élet egyik szemérmesen kezelt kérdésének fátylát fellebbenti: kiváló muzsikusok mai exóduszára irányítja a figyelmet. Sajnos, a régizene kutató Malina csak fiatal muzsikosokra, és azon belül is csak a régizene barokk szakaszának előadóira gondol, s a Zeneakadémia hírnevét az ő jelenlétükkel koronázná meg, de legalább szót emel ez elveszni látszó nemzedékért. ("Csak a kezünket kell kinyújtanunk azokért az emberekért, akiknek a működése bizonyosan még korszerűbbé, még szervesebbé, még "eladhatóbbá" tenne valamit, ami már amúgy is a világ élvonalába tartozik. Ráadásul mindehhez nincs szükség új épületekre, költséges laboratóriumokra, - mindössze egy-két tucat hangszerre. Ez a világ legjobb befektetése" - írja Malina. )

Miközben kétlem, hogy az általa említett -s jórészt Hágában tanult- csapat akár ötven százalékában is visszatérne Magyarországra sőt, tudomásom szerint a Malina-lista egyik szereplője abelga útlevelét is elásná, csak nehogy visszarángathassák-, halkan megemlítem, hogy akadnak olyan magyar állampolgárságú muzsikusok, akik a képzés végeztével hazajöttek, s zeneiskolában vagy hatodrangú kísérőállásban dolgoznak.
Persze velük vagy nélkülük, Spányiékkal vagy Spányiék nélkül, mindenképpen jó lenne egy régizene szak. Túlzásnak tartom viszont annak látszatát kelteni, mintha csak a régizene hiányozna a torta tetejéről, egyébként szivárvány honolna a zenei közép- és felsőoktatás rózsaszín mezején.

A szürkeséget kifogásoló Sir George talán lapozgatta a fentebb említett konzervatóriumok programfüzeteit és észlelte, hogy a bennük foglaltakhoz képest nemcsak a régizene tárgy hiánya feltűnő, de más, hagyományos és korszerű tárgyak is hiányoznak Budapesten, s a követelményekben és a képzési struktúrában is jelenetős eltérőség mutatkozik a külföldi intézetek javára. Lehet ezt nem tudomásul véve csak a régizene fakultásért harcba szállni?

Az utóbbi tíz évben egyébként megugrotta zeneakadémiai állását időlegesen(?) külföldire cserélő érettebb korú művésztanárok száma, s ha ehhez hozzávesszük a nyugatra menekülő vagy az ösztöndíj lejártával külföldön maradó "hagyományos zenész" fiatalok névsorát, a Malina-lista többszörösét kapjuk. Ezen kívül nem egy olyan magyar, vagy magyar származású művészt (tanárt) ismerünk, akit nyugaton megbecsülnek, tevékenysége elsőrangú, itthon pedig nem akaródzik vagy nincs mód katedrával megkínálni.
S végül, de nem utolsó sorban, a most még itthon lévő és nemzetközi piacképes professzorokra is gondolhatnánk: s jövőbeli aranykor építése jórészt rajtuk múlik. Tehát nem egy vagy néhámy névért és a "kalandozó" régizenész csoportért, de sokak érdekében kell szót emelni! Spányi Miklósra is szükség van, ha vele együtt mindazok jelenlétét igényelni tudjuk, akiknek tudása, tapasztalata, nemzetközi tekintélye a magyar zenészképzés épülését szolgálhatná, s akik a Zeneakadémia rangjának megőrzését és emelését segíthetnék.
Kell-e nekünk Eötvös Péter? Kell-e Krausz Adrienne, Sass Sylvia, Berkes Kálmán, Tusa Erzsébet? Szükségünk van-e egy, a hagyományainkat megőrző, de a változásokat is figyelembe vevő korszerű képzésre? Működni fog-e nálunk régizne, népzene-, jazz-, zenei rendező, elektroakusztikus zene-, szonológia fakultás, s lesz-e akusztika-, improvizáció-, keleti kultúrák és zenei egészséggondozás tárgy?
Szónoki kérdés, hiszen mindre szükség volna, csakhogy a szakalapítás, s a kint élő-, a kitántorogni készülő- és az itthon fuldokló művészek felé kinyújtott kéz anyagi hátterét a Bokros-csomag letarolta.

Most csak leépíteni lehet!

A régizene fakultás kontra átfogó fejlesztés polémiája tehát tisztán elméleti síkra terelődött. Egyébiránt minden úgy marad, ahogy volt: a Zeneakadémia régi fényében ragyog, fejlesztés nincs, a művész hazája nagyvilág, Spányi Miklósé Finnország.
Sir George Solti pedig mondhat amit akar.

(1995.)