Szellemi kiválóságait meg nem értő elődeire csodálkozva tekint az utókor: a lezárt életművek birtokában, felelősség nélkül, kényelmesen tanulmányozhatja a félre- és a meg nem értett művészek munkáinak bőséges szakirodalmát Az értetlenség a mindenkori kortárs állapot velejárója, a Hanslickokat nem érdemes kipellengérezni ezért. Sokkal inkább ostorozható a kortársak -köztük a szakemberek és a művészetpolitika irányítók- mulasztása, ha a bizonyított tehetség és érték az ő kellő odafigyelésük és támogatásuk hiányában nem szolgálhatott idejében az ország javára.

A Liszt és Bartók műveinek szentelt brüsszeli idei Jubilate Hungaria Fesztiválnak a magyar zeneművészetet ünneplő pillanataiban sem a flamand nyelvű, sem a frankofón sajtó nem feszegette a magyar művészet és kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét, és udvarias hallgatás övezte azt a tényt is, hogy a program fő attrakciójaként fellépő Fesztiválzenekarral nem ad hangversenyt Eötvös Péter, az együttesnél nemrég még állandó vendégkarmesterként tevékenykedő zeneszerző-karmester. Eötvöst, a Jubilate Hungaria szervezői a Brüsszeli Opera - a Théâtre de la Monnaie- zenekarának élén Liszt, Bartók és Eötvös művek előadására invitálták. Az október 1-jén elhangzott program készítőinek szándékától függetlenül, e három szerző együttszerelésekor önmagát kínálja a párhuzam: az ország életében közös fonálként húzódik az "elmenni-ittmaradni-visszajönni" problémája, valamint a hazai tervek elfogadtatásáért folytatott küzdelem.
A 60-as évek elején, Eötvös színházi-és a film kísérőzenéivel zajos sikert aratott. Aztán nyolc éven keresztül az NSZK-ban, a WDR-nél dolgozott, majd tizenhárom évet töltött a Boulez alapította Ensemble Intercontamporain-nél, mint az együttes zenei igazgatója. Párizsban végzett munkájával Eötvös, a kortárs zene legjobb dirigensei közé emelkedett; a magyar zenei köztudat is -általában- így tartja számon. A zeneszerző Eötvös magyarországi felfedezése az utóbbi idökben történik. Az ötvenegy éves komponista alkotásait lelkesedve fogadó kritikán túl, a változás szelét jelzi Kepes Andrásnak a Desszert szeptemberi műsorában elhangzó egyik mondata is, melyben a huszadik század második felének "legjelentősebb európai zeneszerzői hármasának" aposztrofálta a Ligeti-Kurtág-Eötvös triót.

A brüsszeli hangverseny próbájáról fáradtan a szállodába érkező Mester nem hárítja el beszélgetést, de nem is reagál az előbbi értékelésre. Így Magyarországot reflektorfénybe helyező Jubilate Hangversenysorozata kapcsán rögtön Bartókról kérdezem.

- Bartók számomra a zenei anyanyelv -válaszolja- hiszen zenei tanulmányaim kezdetén Bartók volt az alap, és később is, a miskolci Szakiskolában Bartók zenéje volt állandó központja a zenei gondolkodásomnak. Zenei ösztönöm valahol Bartókból táplálkozik: ha stilisztikailag nem is vagyok követője, az artikulációs formában, a hangsúlyozásokban, a kontraszt-technikában belém ivódott a Bartók-művek tapasztalata.
- Az Ön zenéjének méltatói kiemelik az Eötvös-kompozíciók kiegyensúlyozott szerkezetét, eredeti hangszíneit, és notációjának hallatlan precizitását, s nem ritka, hogy műveit a fiatal zeneszerzők okulására ajánlják. Hogyan tett szert ilyen mesterségbeli tudásra?
- A Zeneakadémia nagyon erős iskola volt. Máig meghatározó értékű az, amit ott 14-töl 19 éves koromig magamhoz szedtem. Tanárom, Viski János, egy nagyon kemény, komoly, régimódi tanár volt, olyan, amilyennek a régi latintanárokat képzeli az ember. Szabad kompozícióként az a zenét írtam, amit éppen elképzeltem, és ezt Viski támogatta. Minden ellenkező hírrel ellentétben, Pesten az új, nyugati zenéhez is hozzá lehetett férni: Boulez Mallarmé improvizációi bizony megvoltak a Főiskola könyvtárában. Elolvastam és kézzel le is másoltam, mint a középkori szerzetesek. A darmstadti műveket is jól ismertem, mert a hatvanas évek elején Maros Rudolf rendszeresen hozta a magnószalagokat, amiket és sorban végighallgattam; sőt az akkori nyugati zenei termés -az elektronikus darabok és minden más otthon is megvolt nekem szalagon. Vagyis a pesti képzés jó alapokat adott, és a saját érdeklődésem vezetett tovább. Amikor 71-től 79-ig a WDR kölni stúdiójában technikus voltam megtanultam, hogyan lehet alapelemeiből felépíteni a hangot, a hangzásokat és a formát. Azóta a saját utamat járom.
- A különleges hangszerelői tudásra hogyan tett szert?
- Ötven éves lettem, amikor először meg mertem csinálni azt, amit zenekari hangzásként elképzeltem. A Brüsszelben is előadásra kerülő Psychokosmos előtt csak egy nagyzenekari darabom volt. Bár az 1986-ban írt Chinese Opera zenekara úgy szól, mint egy nagy, mahleri méretű együttes, csak 28 hangszert alkalmaztam. Ennél a műnél sikerült egy olyan technikát találnom, amit a színpadtechnikából ismert tér- és tömegnövelési technikával tudok csak párhuzamba állítani: ez a relatív kis létszámú zenekarnak rettenetesen megnövelte a relatív hangtömegét. Ez a megoldás kimondottan szakmai tudást és elektro-akusztikai tapasztalatokat igényelt.
- A karmesteri tevékenysége során szerzett tapasztalat nyújt valamiféle segítséget a komponálás folyamán?
- Feltétlenül. Ismerve azt a tipikusan jelenkori problémát, hogy a karmester állandóan a próbaidő hiányával küszködik, saját partitúráim gyakorlatiasak. Az a nyavalya jön vissza rám, hogy mialatt komponálok, már egyfajta próbarendet is alkotok, azaz igyekszem olyan ökonomikus rendszert kialakítani a kompozíción belül, ami lehetővé teszi, hogy hatékonyan próbálható legyen a darab.
- Ez az átgondolt módszer nyilván alkalmas arra, hogy a XX. század zenéjében jártas együttesek a szokásos próbaidő alatt betanulják a darabjait. De mi a helyzet a zenekarok többségével?
- A zeneszerzők és a zenekarok együttdolgozásának az a fajta módszere, ahogy Berlioz, Liszt és Wagner dolgozott a zenekarával, nem volt konzekvens a XX. században, Boulezt kivéve nem is volt ilyen fajta zenekarépítés, így a XX. századi gyakorlat ismeretéről szinte sehol sem beszélhetünk. Ez odavezet, hogy a zenekar jelenlegi formájában száz évvel túlélte magát, és a mai zenekarok többnyire még mindig XIX. századi mentalitásban élnek, és XIX. századi zenét játszanak.
- Föl kellene robbantani a zenekart?
- Abszolut! Világos, hogy a múlt századból ránk maradt zenekari szerkezet gátolja, sőt megakadályozza a jelenlegi kornak, és a kor zenéjének megfelelő, új típusú zenekar kialakulását. Annak ellenére, hogy bizonyos zenekarok XX. századi repertoárral is büszkélkednek, valójában csak egyes darabokat játszanak, és ezek az együttesek is éppen csak a határán vannak a lejátszási technikának: kiváló zenészek, akiknek semmi közük és semmi tapasztalatuk a modern zene játszásával kapcsolatban. Az új zenekar-típus megteremtéséhez fel kell hagyni a "mindent játszó" zenekari mentalitással. A legjobb zenekarokat át kellene vinni múzeumi funkcióba: specializálódniuk kellene. A jelenlegi naftalinos zenekari struktúrát meg kéne szüntetni, és át kellene szervezni azokat a zenekarokat, amelyek semmi mást nem csinálnak, mint a Wiener Philharmoniker etalonját követve másolják a bécsi repertoárt. Az lenne a normális, ha a zenekarok mellett egy-egy meghatározó zeneszerző egyéniség működhetne, mint az a XIX. században volt. Az, hogy ma egy Bouleznek karmesterként meg van a lehetősége a zenekarokkal kontaktust tartani, egyedülálló jelenség.
- A zenekarral való foglalkozás lehetősége a Magyarországra történő visszatelepülésében fontos szerepet játszott. Várakozás övezte a Fesztiválzenekarnál 1991-ben elkezdett munkáját, és hallani lehetett egy gödöllői elképzelésről is. Mi valósult meg a terveiből?
- Kezdetben volt egy közös irányunk Fischer Ivánnal, mely szerint a zenekarnak szüksége van az új zenére, és én csinálhattam volna mindazt, amit jónak gondolok, pl. egy zenekar-építési programot. Sztravinszkij, Schönberg, Berg és mások műveinek végigjátszását terveztem azért, hogy legyen egy olyan repertoár, amely alapot ad, és amely kapcsolatot teremt századunk zenéjéhez mind a muzsikusok, mind a közönség részére. Ebből egy "Madárkoncert", egy Kurtág-program és egy francia műsor valósulhatott meg. Az, hogy a Fesztiválzenekarral megszűnt a kapcsolatom, az Iván és az én elképzelésem különbözőségén múlott. Voltak információs és "kommunikációs" nehézségek is, és egy bizonyos művészi aláértékelés az adminisztráció részéről, ami miatt fogtam a kalapom és kiléptem.
- Hogyan alakult a másik terv, a karmesterképzőt és művészeti központot magába foglaló Eötvös Intézet sorsa?
- Már 89-ben szerettem volna Gödöllőre vinni a Nemzetközi Eötvös Intézetet, és kialakítani ott egy olyan szélesebb nyitású művészeti központot, amilyen az európai nagyvárosokban bárhol megtalálható, s amibe a zene éppúgy belefér, mint pl. a gyerekkel való foglalkozás, az irodalom, a videó, a mozi vagy akár a divattanácsadás. A projektnek eleinte kimondottan sok támogatója volt, de a számomra ismeretlen magyaros útvesztők miatt éveken keresztül a gödöllői kastély funkcióját sem sikerült eldönteni, nemhogy az Intézet sorsát. Így aztán 1992-ben megalapítottam az Intézetet, Gödöllőtől függetlenül. Sikeres nemzetközi programjaink és tehetséges, fiatal karmestereink azóta ismertté váltak egész Európában.
- Ez év elején Budapestről a hollandiai Hilversumba költözött, s amíg a többéves pesti tartózkodás alatt szinte teljes csend vette körül, addig a hollandiai zenei felsőoktatás jeles intézetei azonnal megkeresték, a Hilversumi Rádio Zenekarával adott hangversenyei rögtön az érdeklődés központjába kerültek, és a média is felfedezte. A holland kulturális életben tehát erősen jelen van, Magyarországon pedig -durván fogalmazva- nem kellett. Megint elszalasztottunk volna egy jó alkalmat?
- Lehet.
- Keserű emiatt?
- Nem. Keserűséget nem érzek, inkább ürességet. Az érdektelenség megfelel a mostani hazai állapotoknak, hiszen én olyanfajta jelenség vagyok, és olyanfajta eszmét, vagy irányzatot képviselek, amire Magyarországon nincs igény. Hollandiában pedig abszolút természetes dolog a jelenkor tudomásul vétele. Tanítok Karlsruhéban is, ahova egy kortárs szemléletű oktatásban való együttműködésre hívtak, és bár Karlsruhe mindentől távol esik, ha ilyen feladat akad: megyek.
- Jut ideje komponálásra?
- Szeretnék egyre több időt szakítani az írásra. Ez az álmom.
- Jól érzi magát Hollandiában?
- Szeretem.
- És Hollandia megbecsüli?
- Szeretnek... Nekem Pest az a város, ahol a lábam tudja, hogy melyik macskaköre lépjen, viszont a nagyon kevés pesti barátom érdeklődésén kívül tényleg nem voltam benn az otthoni köztudatban. Nem voltam jelenség, nem voltam egy pont a pesti kulturális életben. A szombathelyi Bartók Szemináriumot viszont 11 éven keresztül nagy örömmel csináltam... Hilversumban állandóan érzem a központiságomat: azért hívtak oda, mert rám van szükségük.
Én ötven évig pesti gyerek voltam, és most az ötvenegyedik születésnapom óta, lényegében érzelmileg is elszakadtam a pesti körtől.

(1995.)