A "fehér termék" gondolata a 60-as évek elején született meg Belgiumban. Az fogyasztó barát ötlet lényege, hogy olyan, a háztartásokban mindennap használt olcsó termékeket csináljanak, melyek névtelenségük és igénytelen csomagolásuk révén kedvezőbb áron adhatók mint az azonos áruféleséget kínáló, bevezetett márkájú termékek. Míg az ismert termék csomagolását, formáját, nevét utánzó olcsó termék -a klón-, jó- vagy rosszindulatú hasonlósággal jelzi, hogy melyik márkát kívánta lekoppintani, a fehér termék szerény külsejével hívja fel magára a figyelmet: többnyire csak a termelést végeztető áruházlánc neve és a beltartalom megnevezése olvasható rajta -mint liszt, vaj, tej, tea, kávé, cukor, olaj, szardínia stb.-, melyről rögtön tudja a fogyasztó, hogy nem a legjobb, de olcsó és garantált minőségű árut jelent.

A kultúra piacának fehér termékeinél a helyzet kicsit bonyolultabb. Van arra példa, hogy a kielégítő minőségű hordozó a minőség széles skáláján elhelyezkedő alkotásokat közvetít (lásd a kis betűkkel nyomtatott, puha kötésben és igénytelen papíron kiadott zsebkönyvek), de előfordul, hogy a bizonyítottan értékes műveket az előadói minőség széles skáláján helyet foglaló művészek tolmácsolják, csúcstechnológiájú hordozón. A "fehér CD" ötlete a fillérekért előállítható kompakt lemezzel született, s a lemezek között pop- és komolyzenei felvételek egyaránt találhatók.

A nemzetközi gyakorlat szerint a pop-zenei "fehér CD"-n akár aktuális sztárok felvételeinek kompilációjával is találkozhatunk -hiszen az utolsó bőrt is le kell nyúzni a gyorsan divatja múló slágerekről-, míg a klasszikus CD időtálló műveket hordoz a névtelenség homályában maradó művészek előadásában. A komoly zenei igazi és fehér CD közti különbség egyszerű: a Sonynak a sztár hozza a pénzt, a fehér CD alkalmi gyártója a szerzőben reménykedik, és az olcsón alkalmazott zenészeken keres. Nagyon ritka, hogy a koncerttermekben méreg drága belépő ellenében hallható sztárművész egy olcsó CD-n szerepeljen: köztudottan semmi sem árt jobban az ünnepeltnek, mintha híre megy, hogy áron alul adja el magát.

Az áron aluli, és a megalázóan alacsony árért történő szerződés persze nézőpont kérdése. Mert ami egy nyugati művésznek nevetségesen alacsony gázsi, az néhány száz kilométerrel arrébb a megelégedés forrása lehet. És az is, mert a Nyugat fehér CD-ine" olcsósága (és a zenekari jogdíjakat megspóroló minden egyéb alacsony költségű felvétel) valójában a szegényedő Kelet muzsikusainak köszönhető, akik a nyugaton alamizsnának számító bér reményében egyetlen zenekari kisegítésért is hajlandók 800-1600 kilométert kocsikázni, akik hajlandók alkalmi társulattal hetekig-hónapokig külföldön szalonnázni, és rábírhatók napi 10-14 órai stúdiómunkára is -ha nyugati hakniról van szó. Mert nagy úr a kényszerűség.

Az új keletű zenei rabszolgapiacon a "fehér termékek" szülőhazája is nagy felhajtó: Belgiumban egymást érik a lengyel, bulgár, ukrán alkalmi társulatok és virágkorát éli a népszerű klasszikus zenét kínáló olcsó CD. A közértek alsó polcaira száműzött szekszárdi vörösboron kívül errefelé nehéz lenne magyar árura találni, ezért a tavalyi áprilisi hidegben is rögtön felrázott kedvenc szupermarket halózatom hirdetése: a Classical Disk Company lemezeit nagyon olcsón, 49 frankért ajánlották (1995 áprilisában ez 210 Ft-ot ért), ráadásul az apró fényképen magyar zenekarok nevét véltem felismerni.

Milyen lehet négy deci? - kérdezi az élet nagy kérdésein tűnődő Szinbád úr Márai regényében. Valami hasonló, nagy próbára buzdulás fakadt föl bennem, hogy most végre egyszer legyőzhetem az olcsó CD zenei lutri jellegét illető fenntartásaimat, és büszkén, emelt fővel vásárolhatok, mert mi magyarok nevünket adva ismét csapást mérünk az imperialistákra: olcsó szerepelünk, de jól.

Olcsón. Rosszul. De egyáltalán nem biztos, hogy magyarok. Mármint hogy magyarok bújnának meg a lemezeken feltüntetett, de a valóságban nem létező Budapesti Filharmonikus Zenekar, Budapesti Új Filharmonikus Zenekar és a Budapesti Filharmonikusok Kamarazenekara név alatt, és csak találgatható, hogy ki lehet Joseph László (!), Antal Kalinov és Alexander Taminov karmester, és Michael Iwanova, Anatol Gilova zongorista. A fantomzenekar és a kitalált szólisták ügyét Húsvéti zsákbamacska címmel már tavaly megírtam (Muzsika, 1995, június), ecsetelve a lemez szegényházi kiállítását, a felvételek silány technikai minőségét és zenei pongyolaságait. Nyomozói ambíciók híján cikkem végén nem futotta nagy konklúzióra, csak annyira, hogy a fantomzenekar és egy létező budapesti zenekar közti feltűnő névhasonlóság okán kizárjam a két együttes azonosságát. ("A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának munkáját ismerve kizártnak tartok minden összefüggést közte, és a lemezen szereplő BFZ között. A megtévesztő névhasználat azonban nem tesz jót, az együttes hírnevének." -írtam nyolc hónapja.) A vétlenséget egy tiltakozó levélben Melis Béla zenekari titkár is szükségesnek tartotta megerősíteni. (Muzsika, 1995, július.)

A Grand Bazar (GB) áruházlánc áprilisi akciója 5 napig tartott, utána a lemezek eltűntek, hogy aztán október közepétől Flandria-szerte a turkáló jellegű boltokban tűnjön fel maradék. Itt akár véget is érhetne a zenei rémtörténet. Nagy tanúság nincs: a készlet egyszer csak elfogy, az óvatlan vásárló pórul jár, a gyártó meg a markába röhög.

Néhány napja azonban tovább gondolásra érdemes váratlan fordulatot vett az ügy. A GB február 14. és 27. közötti árleszállításait hírül adó reklámfüzet szerint a fantomzenakar él és virul. 25 helyett most már 50 lemezből áll a Classical Disk Company sorozata, melynek darabját (egy kettőt fizet hármat kap akció keretében) a tavalyi árnál alig valamivel többért, 52,6 frankért (250 forint) vesztegetik. Meggyőződtem róla, hogy a lemezeken (németül, angolul, olaszul, esetleg két nyelvet keverve) ismét a Solisti di Academica, a Kammerorchester der Budapester Philharmonie, a New Philharmonic Orchestra of Budapest és a Budapest Philharmonic Orchestra nevét találjuk, továbbra is ukrános-oroszos hangzású szólista nevek társaságában. (A szirmát bontó budapesti zenekari élet látszatát keltő változatos álnevek szinte bizonyosan ugyanazt a szereplő gárdát takarják.)

A Budapest Philharmonic Orchestra (BPO) neve a Classical Disk Companay lemezén.

A látványosan bővülő sorozattal a tavalyi huncut akció mára fekete humorba csapott: sajnálkozó mosoly helyett most már keserűen kell megállapítani, hogy valakik -külföldiek vagy magyarok- gőzerővel dolgoznak a magyar kultúra (és a magyar termék) külföldi lejáratásán. Mert minek nevezzem azt, amikor az eleve bazár-terméknek szánt olcsó CD-sorozaton budapesti együttes zenélését sugallják, sikeresen a fejekbe verve így a "magyar művészet = kilós áru" alattomos képzettársítását? És vajon mire jut a "fehér áru = olcsóság és garantált minőség" képlethez szokott belga vásárló, miután ráébred, hogy Budapest védjeggyel olcsó, de kétes minőségű áruhoz jutott, melynek borítóját cinikus lezserséggel odavetett hamis adatokkal dekorálták?

Hja kérem, magára vessen a keleti zenei életben tájékozatlan fogyasztó! -hallom a forgalmazó védekezését- ha a felsorolt hiányosságok és a sorozat újabb darabjain (is) hemzsegő helyesírási hibák ellenére valaki mégis vásárlásra adja a fejét, csak az ö hibája! Az így érvelők álma könnyű: nekik nem számít, hogy a mi rovásunkra gazdagodnak. A végeredmény szempontjából persze teljesen közömbös, hogy jóindulatú, de rövidlátó ostobaság, vagy egyenesen szánt szándékú lejáratás terméke a "magyaros" névadás, és a hitelrontás szempontjából az is lényegtelen, hogy a Classical Disk Company név alatt megbúvó (magyar vagy külföldi) lemezcég sorozatát immár másodszor árusítja a GB áruházlánc a belgiumi (és az EU) törvényekkel is ellenkező módon, a gyártó, a gyártási hely és az EU normáknak megfelelő garanciák feltüntetése nélkül.

Minden jel arra utal tehát, hogy valami disznóság van a lemezek körül. Éppen ezért érthetetlen, hogy ha valaki nem akarja megnevezni a felvételen szereplő együttest, vagy a felvételen szereplők nem akarják nevüket adni, meg a lemez készítői sem akarják megnevezni a közreműködő zenekart (a hamis szólista neveket most figyelmen kívül hagyjuk), miért csinálnak feltűnést? Ha fantomzenekart akarnak, miért kell éppen egy létező zenekar nevéhez hasonló álnevet választani? És miért éppen magyar névre van szükség, amikor a világnak ezen a fertályán inkább kapukat nyit egy orosz, román vagy lengyel név, mint a zenei nagyhatalom mítoszában tartottak teljesen ismeretlen együttesei?

Hacsak nem azért, mert tényleg magyarok a közreműködök. Akkor viszont elég óvatlanul jártak el a belgiumi kaland szervezői, amikor a dicstelen sorozat hosszú távú következményeit figyelmen kívül hagyták. Az első sorozat alkalmával csak meggondolatlanságról beszélhettünk, ez alkalommal -miután tavaly glossza is született az ügyben- a zenészkollégák tudatos elárulásról. A felelősök a zenekari vezetők és szervezők körében keresendők, mert a zenekari muzsikus, mint a közkatonák általában, csak a "vérét" adja, de nincs sok beleszólása a szerződések (borítók és plakátok stb) ügyének bonyolításába: ö csak örülhet és törheti magát, ha valakik fizetés kiegészítés lehetőségéhez juttatják. A túlélés reményében tehát tűr és hallgat. De az ügyetlen, rossz promócióról, és a magyar művészek lejáratásának magyar gyakorlatáról mesélnek helyette a tények.

Tavaly ősszel, hosszú idő óta először szerepelhetett magyar zenekar Belgiumban, ráadásul nem is egy, hanem kettő. A Jubilate Hungaria fesztivál fénypontjaként háromszor is fellépő sztárzenekarunk, a Budapesti Fesztiválzenakar brüsszeli jelenléte ugye jó alkalmat kínált volna az együttes munkáját megismertető kiadós lemezvásárra. Hogy hány brüsszeli lemezbolt árult az események alatt magyar lemezeket? Egy se! Pedig a koncertterem tőszomszédságában található Brüsszel legelegánsabb lemezboltja. A tulajdonos de Wouters úrnak azonban senki sem ajánlott magyar lemezeket bizományba, így aztán a magyar hónap alatt bolgár népzenei sorozattal ékesítette a kirakatát. Igaz, a koncertek szünetében árulták a Fesztiválzenekar lemezeit: egy rögtönzött ruhatári standon, szinte szatyorból. A belgiumi ár 40-50%-káért (!) kínált CD-k akciója inkább keltette egy végkiárusítás hangulatát, mint a pillanatokkal előbb még ünnepelt zenekarhoz és karmesteréhez méltó rangú alkalmi lemezvásár benyomását. Hogy kinek éri meg az együttes munkáját pillanatok alatt tönkretevő olcsó jános akció, nem tudom. De hogy ez siralmas promóció, az biztos!

A másik magyar zenekar, a Budapesti Filharmónia Társasága Zenekara (BFTZ) -az együttes angol neve a fantomzenekaréval azonos: Budapest Philharmonic Orchestra !(BPO)- utazásának szervezői aztán leckét adtak melléfogásból. A nagy múltú zenekar vezetése ugyanis elfogadta, hogy az együttes negyven valahány fővel, romantikus nagyzenekari műveket játszva képviselje Magyarországot a Flandriai Nemzetközi Fesztivál mecheleni záróhangversenyén. Mindezt kezdő, botrányosan amatőr karmesterrel a nyakában, egy néhány éve vágóhídból átalakított kényszer-koncertteremben. A hősiesen helytálló zenekar nem tehetett csodát: az eredmény az előre megjósolhatók szerint alakult.
Jó. A zenekart kilátástalan gazdasági helyzetbe taszították, kellett a pénz. De, miközben megértem az eleve reménytelen művészi hozadékú vállalkozás mozgatóit, fel nem foghatom, hogy kinek és mire volt jó, hogy a három belgiumi koncertet két különböző néven adja a zenekar? És miért a Magyar Állami Opera zenekaraként lépett fel a BFTZ zenekar Mechelenben, majd a szinte ugyanazzal a műsorral és ugyanazzal a szereplőkkel dolgozó együttesnek milyen megfontolásból kellett álnévre váltania, és a Budapesti Filharmonikus Zenekar (Budapest Philharmonic Orchestra) néven szerepelnie? (okt 20. Turnhout, okt 21. Leuven)

Belépőkártya a Budapesti Filharmonikus Társaság Zenekarának 1995. október 21-i lőveni koncertjére. A zenekar neve: "Budapest Philharmoniic Orchestra".

Igen, jól tetszettek érteni. A szervezők két alkalommal, pontosan az inkriminált lemez sorozaton szereplő név alá bújtatták a zenekart, azt nevet használva, amely ellen alig három hónapja fölöslegesen, és oly hevesen tiltakozott a zenekar titkára.

A macska rúgja meg! Nem értem! Ez lenne a magyar promóció: ha lehetőség van nem tudjuk kihasználni, ha siker van lefaragunk belőle, ha meg pénz hiány van, akkor az utánam az özönvíz taktika az úr? Hát csodálkozunk, ha kibabrálnak velünk, ha fél árért se kellünk, ha kultur-söprögetőként alkalmaznak minket? Hiszen önmagunktól is ezt csináljuk! S szemrehányást tennénk niemand II belga lemeztársaságnak? Hiszen semmi mást nem tesz mint saját öngól-politikánkban segít!

Azért az európai kultúrélet szűk horizontját jelentő Belgiumban is akad utánozni való kivétel. A Lővenben február 7-én fellépő Spányi Miklós, a szakmai tudás és a muzikalitás páratlan összhangjának élményével megajándékozó koncertet adott. A helyszínen a művész két CD-jét is meg lehetett vásárolni, a boltban gyakorolt ár 80-90%-ért. Ez a kedvezmény pont annyi, amennyit a jegyet váltó néző engedményként elvár, és amennyit a világ három legjobb régi-zene billentyűsének egyike még megengedhet magának. A profi muzsikus Spányi ezen a téren sem adja alább. S aki nem így tesz, amatőrnek találtatik a nemzetközi kultúrpiacon.

Hogy az EU más országaiban is hasonló módon szervezik-e a magyar együttesek koncertjeit, nem tudom. Tény, hogy Belgiumban nem tündöklünk ezen a téren, s ezt nem csak én veszem észre: a Jubilate Hungaria egyik koncertjére éppen csak beeső, és a későre szervezett utazás miatt tudása alatt játszó neves kvartettünk kapcsán a belga zenekritika is csodálkozásának adott hangot. Ami Classical Disk Company sorozatát illeti, remélhetőleg csak Belgiumot szerencséltetik a Budapestet harsogó borítókkal, ellenkező esetben egész Európában a homoki bor sorsára juttathatják a magyar zeneexportot: a tömegpiacon talán eladható, ám az igényes gyomor már a neve hallatán is fintorog tőle.

Mellesleg a kelet felöl érkező és egymás arai -s olykor saját, másutt már elért gázsijuk- alá ígérő zenekarok magatartása egyenest a nyugati impresszáriók és alkalmi koncert/felvétel szervezők malmára hajtja a vizet. A zenei piac urainak az egyenlőtlen állapot fenntartása az érdeke, és pontosan tudják, hogy melyik együttes, hol, mikor, mennyivel adta alább magát, sutyiban. A zsíros koncertek reményében kilincselő magyar ügynököknek pedig elég lesz felmutatni az ál Budapesti Filharmonikus Zenekar ál fehér CD-jét: "csókolom maguk ennyiért is el szoktak menni, miért adjunk többet azért, amiért mások is kevesebből is megúsznak"? Ez az utca törvénye. Válaszul a pusztai állapotokra.

Végezetül annak, akit esetleg elragadna a boldog szédület, hogy magyarnak álcázott, vagy tényleg magyar fantomzenekar ázsiója a lemezek ára szerint rövid 10 hónap alatt 7,4%-ot emelkedett Belgiumban -"lám működik a piac érték ítélete, s úgy látszik, vannak, akik nem találják olyan rossznak a lemezek, mint a fanyalgó szemtanú"- le kell lohasztania a lelkesedést. A belga infláció nagyjából 4 százalékos, és a fogyasztói adón is most emeltek fél százalékot. Igaz, egy 3%-kos áremelkedés is valami, s ha a fantomzenakar ilyen iramban folytatja, egyszer talán elérheti a lemezenkénti 750 frankot, a komolyzenei CD-k mai belgiumi árát.

Ezzel a tempóval talán 100 év múlva. Ilyen hozzáállással soha.

(1995.)