A közös pénz létrehozásán fáradozó EU országok legfőbb gondja a költségvetés kiadásainak lefaragása. Ennek következményeként az EU országokban is csökkent a művészet finanszírozására szánt állami támogatás. A pénzhiány elsősorban a legdrágább intézményeket érinti, s hallani megszűnő zenekarokról, csőd szélére került opera- és balett társulatokról. Lyoni Operaházat azonban nem fenyegeti veszély: októberben írták alá azt a szerződést melyben a francia állam nemzeti intézménynek ismeri el a Lyoni Operát, s kilátásba helyezi az intézmény teljes anyagi biztonságát.

A Lyoni Operaház nemzeti intézményé válása igazi menedzseri sikertörténet, mely magában rejti az állami támogatást szűken mérő művészeti intézményrendszer paradoxonját. Ahhoz ugyanis, hogy egy operaház fennmaradjon, kitűnő társulattal kitűnő előadásokat kell produkálni. Pénz híján, erre a munkára csak fiatal, pályakezdő -és főleg- bizonyítani akaró művészek hajlandók. Ha a munka éveken át sikerrel járt, s a előadásoknak híre megy, előfordulhat, hogy a kiemelkedő színvonalon dolgozó és önfenntartásra képes színház munkájának elismeréseként állami intézménnyé emelkedhet, vagyis működését biztosító állami támogatáshoz juthat.

Pontosan ez történt a Lyoni Operával, ahova 1980-ban szerződött az Erato lemezcég tehetséges menedzsere, az akkor 40 éves Jean-Pierre Brossmann. A kardalosból felemelkedett Brossmann a Lyoni Opera társigazgatója lett, majd Louis Erlo igazgatóval 12 év alatt új zenekart szerveztek, balett társulatot hoztak létre, fesztiválokat indítottak el és főleg jó szemmel választották ki a tehetséges, de még olcsó művészeket. Jellemző, hogy Brossmannak jutott eszébe hogy a kortás zenei karmasterként beskatulyázott Eötvös Pétert Don Giovanni zenei irányítására kérje fel. Brossmann talált rá Kent Naganora, akit ma, mint az egyetlen olyan karmesterként tartanak számon, aki Karajanhoz hasonló szupersztárrá nőhet. A színházat 16 év óta egyetértésben irányító gazdasági és művészeti vezetés nemrég örömmel írhatta alá az Operát nemzeti intézménnyé nyilvánító szerződést, ami az elismerésen túl közpénzből történő támogatást jelent. Brossmann szerint a Lyoni Opera felemelkedésének az a titka, hogy "meg tudták értetni a művészekkel, hogy a szponzori- városi- és állami támogatás elnyeréséhez először minőségileg vonzó előadásokat kell csinálni".

A Lyoni Operaház állami támogatásánál nagyobb meglepetést keltett Franciaországban az a hír, hogy a nyugdíjas életre készülő Brossmann lyoni szerződése lejártával Párizs városának egyenes kívánságára mégis tovább dolgozik, s az 1999/2000-es évadtól kezdve 6 évre a Châtelet színházhoz szerződik. Ez hír sokak szerint azt mutatja, hogy a kitűnő zenei produkciókban is sikerekben bővelkedő Szajna parti színházat a következő évezredben Párizs zenei életének egyik vezető intézményei között szeretné látni Párizs Főpolgármesteri hivatala. Ám a Brossmannal megerősített Châtelet ennél többet is jelent: Párizs láthatólag mindent megtesz azért, hogy a jövő évezred elejére Európa legjelentősebb kulturális központjává legyen. Az ezredvég nagyszabású építkezései (az Opéra Bastille, a 2000-ig teljesen felújításra kerülő Garnier Operaház, a "La Villette" negyedben felépített "Zene városa", a Pompidou-központ szomszédságában tovább terjeszkedő IRCAM), és más, a kultúrát érintő beruházások valószínűvé teszik, hogy 2000-re Párizs el is éri ezt a célt, és (ismét) Európa első számú fővárosa lesz.