A színpadi ötleteiről és újragondolásiról híres Ursell és Karl-Erst Herrmann rendezőpáros, a zene mélyebb vizeiről érkező José Van Dam baszbariton, és az egykori Harnoncourt-aszisztens, Ficher Iván együttdolgozásából fergetes Rossini előadás születik. A Török Itáliában brüsszeli bemutatója káprázatos poén-áradattal és ritkán hallott zenei perfekcióval örvendezteti meg a közönséget. És a zenei Parnasszuson végre helyére emeli a bel canto ínyencmesterét.

A Török Itáliában 1814-es milánói bemutatója nem volt siker. Az előadáson jelen lévő Stendhal szerint a Scala közönsége azért fütyülte ki az operát, mert az Olasz nő Algírban 1813-as milánói premierje után a világ első operaházának közönsége sértésnek vette, hogy Rossini, a török téma sikerét mintegy meglovagolva a következő szezonban duplázással kísérletezett.

A Brüsszeli Operaház (Théâtre de la Monnaie) Török Itáliában előadásának egyik érdeme, hogy leporolja és a rárakódott másodrendűség kliséjétől megszabadítja az operát. A Nápolyi-öbölben partra szálló Török szerelmi kalandja önmagában egy hagyományos opera buffa lehetőségét adná, ha Rossini (és a Romani szövegkönyv) nem kínálna egy szokatlan figurát Prosdocimo, a költő személyében, aki kívülálló megfigyelőként egyetlen szólószámot sem kap Rossinitöl. Herrmannék rendezésében Prosdocimo (fekete polóján hatalmas fehér kérdőjellel) a történés kommentálója és az események motorja lesz egyszemélyben: a jelenetek alatt vagy hintájából szemlélődik, vagy a föld alól bújik elő, s barmen-nek vagy szubrettnek öltözve ő az, aki egy-egy tárgy kézbeadásával továbblöki az akciót. Prosdocimo az opera szerzője is: amíg a zenekar a nyitányt játssza -a Rossinival azonosítható költő hol egy zongorán continuózik, hol látványos főzőcskézésbe kezd- talán épp a pesaroi mester egyik receptje alapján.

Ursell és Karl-Erst Herrmann díszlet- és kellék parádét varázsolt a Török Itáliában színpadára: egy füstöt pipáló hegy (bizonyára a Vezúv), megszámlálhatatlan tárgy, a magasba függesztett Amore szót díszítő szalagok, a világosítás finom fényjátékai -mind az olasz fürdőhelyek általános képeslap-esztétikáját idézik. Eszünkbe jutnak még a korai néma filmek merev tengerpart-díszletei (tengerjáró a láthatáron, fodrozódó tenger, csónakázók, trikolóros fagylalt-áruda), s a comedy musical felé is sejdítünk egy kacsintást (a színpadot keretező neon-csövek, a hihetetlen táncmozgásokra okot adó futószőnyeg, stb). A szövegkönyv cigányai (a kórus) pedig különös teremtménnyé lesznek, látjuk öket motoros csapatként, keménykalapos-esernyős figuraként, és übü-szerű fürdőzőként.

A rendezés hihetetlen színpadi képességeket kíván az énekesektől (tánc, biciklizés, akrobatika), akik az erős színészi jelenlét mellett is feledtetni tudják a vokális feladatok nehézségét. Tiziana Fabriccini, aki a Scalában nemrég Violettaként könnyeztette meg a közönséget, most ugyanolyan hangi tökéletességgel, de káprázatos komikaként szerepel. Fiorillája nem egy ostoba nőcske, sokkal inkább korának erkölcsi szokásian kigúnyolója. Alberto Rinaldi kitünö énekesnek bizonyul Don Geronino, s bizonyos filozófiával éli meg a fölszarvazott férj szerencsétlenségét. Barry Banks (Rinaldi) jó tenor, bár hangerő problémái vannak. Budai-Batky Lívia (Zaide) nem egy kényeskedő riválist, hanem komoly személyiséget játszik, ráadásul mulatságos pillanatokkal ajándékoz meg, melyek feledtetik a művésznő esetenkénti intonációs nehézségeit. A világhírű belga baszbariton, José Van Dam, olyan szerepkörben arat sikert, mely távol áll eddigi pályafutásától: az ő Törökjének charmja ugyan ódivatú, de kivételesen hódító (akár egy mediterrán play-boy), és meglepő frissességgel győzi a gazdagon díszített és virtuózan vokalizáló szólamot.

Fischer Iván karmesteri szablyájával biztos kézzel vezeti az együttest és nem hagyja leülni az előadást. Érdeme, hogy sikerül felráznia az utóbbi időben néhány fáradt előadást produkáló operaházi zenekart. A La Libre Belgique kritikusa szerint a magyar karmester vezénylése "ideges, de pontos", s Fischer "megmutatkozó Rossini-affinitása remélhető még újabb Rossini-bemutatókhoz vezet." A világ legnagyobb karmestereivel dolgozó José Van Dam is kedvezően nyilatkozott az előadásról. Mint elmondta "Fischer Iván remek muzsikus és kitűnő színházi karmester. Nagyon érzékeny a díszítésékre, és minket, énekeseket is arra ösztönzött, hogy bátran komponáljunk". A Török Itáliában választékos hangszínei és az énekesek és a zenekar közötti egészséges egyensúly nyílván Ficher barokk-tapasztalatából adódik -ezt az eredményt (a Harnoncournál töltött évekre utalva) minden kritika ünnepelte. "Ficher csodálatosan dolgozik a zenekarral -fűzte hozzá Van Dam-és mint Karajan(!) az optimális hangzást tudja elővarázsolni a muzsikusokból nem kérvén tőlük mást, mint hogy hallgassák az énekest, akit kísérnek. Döntései mindig a partitúrából kiindulva, azaz a zene alapján születnek". Kétségtelen az is, hogy Ficher keze nyomán Rossini nemcsak mulattató szerző, de a Török Itáliában előadása felvillantja Mozart zsenijét, és Verdi Falstaffjá-nak azt az iróniáját, amikor a bölcsesség korát elérő ember már képes saját magán is nevetni.

A Brüsszeli Operaház előadásának külön erénye, hogy a nagyszerű rendezés és a zenészek perfekt muzsikálása egy ízig-vérig operában találkozik. Az újító (aktualizáló) színpadra állítás nem tűnik öncélúnak: az énekes és a muzsikus, s végső soron a Zene is jól érzi magát benne. A néző örömére.

A brüsszeli Théâtre de la Monnaie december 16. és január 7. között 16 alkalommal, kettős szereposztásban játssza az operát.

(1995.)