A megszakítás nélkül kapitalizmusban él európai társadalmak többségében a kortárs művészet -és ezen belül a kortárs zene- speciális árunak számít. A különleges helyzet annak elismerése, hogy a kortárs művészet értékeinek kiválasztásában a legfőbb tényez az idő a maradandóság eldöntése tehát nem lehet a jelen privilégiuma. A kortárs zene iránt mutatkozó alacsony igényt (keresletet) kiegyenlít állami támogatással (a zeneszerzőnek adott állami fizetés, állami megrendelés, a műsorra tűzés finanszírozása) azt fejezi ki a finn, a svéd, a dán, a holland, a német és a francia kormány, hogy a kortárs zene olyan termék, mely rövid távon ritkán hoz hasznot, mégis az állam hosszú távú érdekei miatt szükséges a "termelés" fenntartása.

A kortárs zene fontosságát és az anyagilag támogató nyugat-európai államok többsége az 50-es, 60-as, és a 70-es években nagyvonalúan finanszírozta a kortárs zenei központok, fesztiválok és kutatóintézetek tevékenységét. Az utóbbi 50 év gazdag zenei történéseinek alapján kétség kívül pozitív jelenségnek tarthatjuk az irányzatokba nem avatkozó állami magatartást, még akkor is, ha a korszak zenei hozadékának megítéléséhez csak a következő generációk bírnak elegendő rálátással. Azt azonban a 90-es évek közepén is megállapíthatjuk, hogy a szabad alkotást biztosító állami segítség leszoktatta a szerzőket a széles közönséghez fordulás igényéről, másrészt a támogatás gyakran egy szűk szakmai elit kezében összpontosult. A jövőre nézvést megszívlelendő tanulság, hogy az alkotói szabadságot és függetlenséget politikai és esztétikai feltételekhez nem kötött s pénztámogatással elismer állam példáját elfeledve, befolyásos zeneszerzők és teoretikusok egy csoportja maga vált diktátorrá és valóságos ízlés terrort gyakorolt: az alkotás sokszínűsége helyett csak az avangárd, vagyis az autentikusan modern zene létjogosultságát ismerte el. A kortárs zenei központok ebben a tekintetben pontosan úgy viselkedtek, mint a keletebbre fekvő országoknak az elosztást uraló mesterei, akik -a véglet másik oldalán képviselve- az újat keres zeneszerzést utasították el, és zenei vagy ideológiai okokból ott vágták az úját, ahol csak tudták.

A volt keleti blokk vidámabb barakkjainak zenei hatalmi rendszeréről még nem született könyv, a nyugati oldal zeneszerzői diktatúráját felpanaszoló írás viszont már napvilágot látott. Benoît Duteurtre francia zenetudós Requiem egy avangárdért cimű könyve 1997 májusában kavart nagy vihart Franciaországban. A Boulez és a Boulezt visszhangozó zenetudósok tevékenységét fölpanaszoló könyv szerzője természetesen elismeri, hogy az új zenéért tollal és szóval is harcoló Pierre Bouleznek nagyon sokat köszönhet a francia zenekultúra, ugyanakkor hosszú oldalakon bizonyítja, hogy "a művészi teljesítményével kiharcolt tekintélyét Boulez kizárólag a saját és hívei elképzeléseinek megvalósítására használta, és lehetetlenné tette az autentikus modern zenétől eltérő irányvonalat képviselő zeneszerzők és kortárs zenei intézmények működését. Ezzel -húzza alá a Duteurtre- végső soron ugyanazt a francia zenekultúrát károsította."

A merev avangárd magatartás hátrányait először kiveséz könyv szerzője azonban többet is tesz az avangárd zenétől látványosan a romantikus zenék dirigálása felé forduló 70 éves Boulez kritizálásánál. Mint az Új Zene, Szabadon (Musique Nouvelle en Liberté) tárasaság művészeti igazgatója, Duteurtre pontosan a "kulturális monopóliummal" vádoltak "egyutas" gyakorlatának ellenkezőjét szorgalmazza. A Musique Nouvelle en Liberté célkitűzése, hogy "a hagyományos hangversenyélet keretében szólaltassa meg a kortárs zenét, stílusokra és iskolákra való tekintet nélkül."

A kortárs zene sokarcúságát hirdető és múltba forduló hangversenygyakorlatot megváltoztatni akaró társaság nem szervez koncerteket, hanem a rendelkezésére álló pénzalapból a kortárs műveket a klasszikus repertoár darabjaival keverő zenekarok és kamaraegyüttesek működéséhez nyújt támogatást. A non-profit társaság évi 600-800 millió forinttal gazdálkodik. Az összeget jórészt Párizs Városa, a Kulturális Minisztérium és a Société Général bank biztosítja. A pályázati feltételek szerint, az iniciációs alapban összegyűlt pénz ismeretében megállapított minimum támogatásra azok a francia együttesek pályázhatnak, akik műsoruk 25%-át 1950 után írt alkotásból állítják össze. Az ennél több mai zenét játszó együttesek arányosan több pénzhez juthatnak. A feltételek között kiemelten szerepel, hogy a kompozíciók kiválasztása minden esztétikai megkötöttség nélkül az együttesek kizárólagos joga, s az utóbbi 50 év bármilyen nemzetiségű szerzője műsorra kerülhet.

A Párizs Városának kezdeményezésére, és Marcel Landowski, a Boulez által valaha sokat támadott zeneszerző elképzelései nyomán 1991-ben alapított társaság 1995-ben már 46 pályázó 400 koncertjéhez nyújtott támogatást. A "szendvics koncerteken" 64 külföldi és francia szerző 146 darabja segíthették a közönség elé. A támogatott sokszínűséget jelezi, hogy az 1995-ben játszott zeneszerzők sorában olyan eltérő zenei világú komponisták szerepelnek mint Adams, Berstein, Berio, Britten, Castadere, Cohen, Sosztakovics, Dutilleux, Gubajdulina, Hurel, Ligeti, Jarrel, Manoury, Milhaud, Murail, Penderecki, Pärt, Reich, Schnittke, Sallinen, Stockhausen, Xenakis, Zygel és mások.

Hogy a Párizsban fújdogáló új szelek a francai zeneszerzők többségének igényét fejezik ki azt az is jelzi, hogy a Boulez által kiharcolt kortárs zenei és kutató központ, az évi 1200 millió forintos költségvetéssel dolgozó IRCAM is 1991-ben, az Új Zene, Szabadon alapításával egy időben kezdte meg látványos kifelé fordulását. A Boulez távozta után megváltozott IRCAM-irányvonal jellegzetessége, hogy a kutatás és az alkotás mellett az intézet ezentúl feladatának tekinti a képzést és bemutatást is, vagyis az eredmények kisugárzását és a közönséggel való kapcsolatot. A korábban az ezoterikus kísérleti zenében élen járó Franciaország a váltásban is az elsők között jeleskedik: az IRCAM-mal egy időben számos más francia zenei kutatóközpont nyitott látványosan a közönség felé (GRM, INA, SONUS, CIRM), s egyben a "kívülálló" zeneszerzők felé, amit a kortárs zene más irányvonalát képviselő zeneszerzőinek -de Kodály, Varèse és Hindemith- műveinek műsorra tűzése is mutat. (A zeneszerzők és a közönség érdekeit egyeztető MNL tevékenysége kapcsán eszünkbe jut a magyar FőZőCső. Az a zeneszerző egyesület, melynek tagja közös esztétikai irányvonal nélkül, kizárólag műveik bemutatásának lehetősége miatt voltak együtt. Az egyesület 1995. március 22-én megszavazott önfelszámolásának indoklása szerint "mostanában inkább baráti és szakmai alapon működő társaságok iránt mutatkozik igény.")

A közönség felé tárt kapuk nem a zenei elvekről való lemondás, hanem a visszacsatolás igenyenek kifejezői. De ha vannak ilyen törekvések, és ha akad az Új Zene, Szabadon társasághoz hasonló szín a kortárs zene világban, akkor elfogadható, hogy legyenek következetesen újat akaró, szakmai és egyéb megfontolások alapján dolgozó kortárs zenei fesztiválok, stúdiók stb. Pontosan a művészi szabadság jegyében.

A sokáig figyelmen kívül hagyott közönség felfedezése és a kortárs zenébe való bevonása máris jelentősen növelte Franciaországban az állami támogatással működő kortárs zenei intézetek iránti érdeklődést, és a Musique Nouvelle en Liberté-nél is több az igénylő, mint a szétosztható pénzösszeg. Valami tehát megmozdult. Igaz, az utóbbi évek zenei diktátumainak nyomát valószínűleg sokára heveri ki a nem avangárd, de kortárs alkotó, és vele együtt a kortárs közönség. Reményekre jogosít, hogy a választott zenei nyelv miatt nincs többé dorgálás, hogy az avangárd fellegvárai is a publikumhoz fordulnak, és főleg, hogy a hangadó gittegyletek és baráti szerveződések után az összekötést segítő törekvés és a pluralista zenei intézményrendszer a divat.
Franciaországban.

(1995.)