|
1959. január elején az akkor 9 és fél millió lakosú Belgiumban csaknem félmillió külföldi állampolgár tartózkodott. Az összlakosság 4,9 százalékát kitevő külföldiek 14,6 százaléka, 68.130 fő, ENSZ-mandátumos politikai menekült volt. Nemzetiségi hovatartozás szerint a legnagyobb menekültcsoport a lengyel (3645), a magyar (7652) és az orosz (7161) származásúak alkották. A magyarok több mint kétharmada 1956 és 1957 között csoportosan, az ún. USEP (United Escapee Program) keretében érkezett. Az első, 1956 novemberében Ausztriából útnak indított 2500 fős csoportot egy további 3000 fős, Jugoszláviából indított kontingens követte, melyet két részletben fogadtak, 1958-ban és 1959-ben. Belgium segítségére megalakulása, 1830 óta számíthattak a politikai nézetük miatt üldözöttek és szükséget szenvedők. Az 1948-19-es szabadságharcot követően több magyar tiszt is odamenekült, és emlékezetes, hogy az első és a második világháború után több száz éhező magyar gyermeket fogadtak a tejtermeléssel foglalkozó flamand parasztok. A hosszú belga-magyar kapcsolatsor epizódjáról keveset tudhattak azok a huszonéves magyar férfiak, akik az ausztriai menekülttáborokban 1956 novemberében továbbutazásuk cél-országaként Belgiumot jelölték meg. Hogy miért nem az USA-t, Kanadát, Svédországot vagy Svájcot választották annak prózai oka volt: a diplomásokat és a szellemi elitet levadászó országokkal szemben a belga megbízottak elsősorban munkásokat kerestek, és a többi ország bizonytalan munkalehetőségével szemben azonnali alkalmazást ígértek. Az ajánlat nagylelkűnek látszott, bár a belgák nem jótékonykodtak: azonnali állásra és a vele járó átlagon felüli fizetésre és a szociális biztonságra csak az számíthatott, aki hajlandó volt bányásznak szerződni és ledolgozni minimum három évet egy belga szénbányában. A lista megtelt. A menekültvonat november 24-én indult Bécsből, másnap Belgiumban voltak. A korabeli brüsszeli újságok híradásai szerint a forradalomért lelkesedő és a harcok alatt Magyarországra vért és élelmiszert küldő belgák hősként ünnepelték a "vasfüggöny mögül" érkezőket. A menekültek együttérzéssel és segítő készséggel találkoznak, világnézetüket nem kérdezik, de külön befogadó tábort finanszíroz a Caritas Catholica, a Református Világszövetség és a Nemzetközi Vöröskereszt. Az ügyeket gyorsan intézik. A laktanyákból ideiglenesen átalakított szállásról a munkaszerződést aláírókat egy-két héten belül munkahelyük közelébe költöztetik. A magyarok szétszóródnak a belga szénvidéken, Limburg megyében, Charleroi környékén és a Liège-i medencében. Október 23. után alig negyven nappal, Magyarországtól 1400 kilométerre, lakóhelyük lesz Zwartberg, Waterschei, Blegny, Herstal, Grâce-Hollogne, Seraing, Harchies, La Louvière, Marcinelle, Gilly, Grosselies és még egy tucatnyi község. Az új élettel járó első feladatuk: ismerkedni a nyelvvel, ki a flamanddal, ki a franciával. De az olaszt is meg kell szokni, mert a bányákban 126 ezer olasz dolgozik. És ismerkedni kell a hivatalokkal, ahol a magyaroknak tegnap kifejezett elismerés után a mindenkire érvénye bürokrácia az úr. Az idegenlét útvesztőinek leküzdésére hamar megszerveződik az érdekvédelem. Az immár magyarlakta településeken a Keresztény Szakszervezet Magyar Tagozata tanácsadó irodákat nyit, és a menekült státusú magyarok egységes képviseletében is övé a főszerep. A bányászok nyelvismeretének hiányából adódóan napi feladat a különböző iratok elkészítése, a hatósággal való levelezés, a jogok és a kötelesség ismertetése, az otthon maradottak helyzetének rendezése, (családegyesítés, a családi segély hazautaltatása, a Magyarországról követelt nőtartás stb), de képviselik a magyar menekültek közti munkajogi egyenjogúság és az iskolai végzettség elismerésének kérelmét, éberen követik a brüsszeli magyar követség "baráti" akcióit: figyelmeztetik honfitársaikat, hogy a genfi egyezmény értelmében a kapcsolatfelvétel a külképviselettel - legyen az egy ártatlan gyermeküdültetés - a menekültstátus elvesztésével jár. A gazdasági folyamatok és a világpolitika kedvezőtlen változásai ellen azonban nincs orvosság: mire beindul az egzisztenciateremtés bejelentik a belga szénbányászat gyors leépítését (1959), és a magyarok ügye is elhalványul, amint Belga-Kongó jövője köti le a közvéleményt (1960-1962). Amikor 1960-ban a lángokban álló Kongóból megérkeznek a menekülő telepesek, már harminc bányát bezártak, és az utcára került 25 ezer bányász. 1962-re ez a szám eléri a 29 ezret. Az 1956-ban állással csábított magyarok számára sovány vigasz, hogy időközben szabad munka- és munkáltató választási engedélyt kaptak, és dönthettek az acélipar, a kőbánya vagy az építőipar lesz további működési területük. Persze ha van hely, és ha bírják. Mert a szerencsésebbeknél az orvos még nem állapít meg csökkent munkaképességet, de a bányászok jó része már rendszeres tüdőgondozásra szorul. *** Negyven év múltán nincs könnyű dolga annak, aki tudni szeretné, hogy mivé lettek, hogyan élnek. A bányászként dolgozó magyarok ne tömörültek egységes szervezetbe, nincsenek baráti körök, nyugdíjas egyesületek, s tabló vagy névjegyzék sem készült róluk soha. Ez utóbbi momentum a régi szakszervezeti újságokat lapozgatva is feltűnhetett volna, de mint a védekező és megfontolt óvatosság jelét csak akkor veszem észre, amikor az egyébként közlékeny belga-magyarok memóriája ismerőseik nevét illetően rendre kihagy, következetesen saját nevük elhallgatását kérik, és a fényképek küldésének lelkes ígérete másnapra hirtelen elenyészik. A telefonkönyvek lapozgatása helyet biztosat szeretnék, ezért neveket és adatokat kérve D. atyához fordulok. Bízom benne, mert a leventeként töltött hadifogság után Belgiumban maradt liege-i papról az a hír járja, hogy ismer minden belgiumi magyart. Levelemre sokára válaszol. Fogadni nem hajlandó, nagyon elfoglalt, leköti az idős, beteg emberek gondozása. A néhány sor mellé azért elküld három nevet és egy kis leckét. "A bányász nem írt naplót. És már nem mesélhet. Többségüket elvitte a szilikózis." A magyar bányászok termelték, nyelték a port és jól kerestek. Hajtottak. Kellett a pénz önálló lakásra, családalapításra, kocsira, egyszóval a beilleszkedésre, és jó volt tudni, hogy a munkával töltött évek után magas nyugdíj lesz a jutalom. *** A
nyirádi parasztgyerek, Farkas László megérte ezt a kort. Pedig
tizennyolc évesen kezdett vájárként Ajkán, a Jolán-aknán, és
a Monceau Fontaine-bánya is megkérte az árát (szilikózist kapott,
átesett tüdőembólián és tüdőműtéten), s ha 1961-ben egy elszabaduló
kas rá nem ijeszt a mélyben, a teljes egészsége rámegy. A zuhanó
kast megfogta egy biztonsági kar, a "macska". Farka
László másnap a külszínre kérte magát. Aztán nála is az építőipar
következett.
Erős birkózótermetén meglátszik a kemény munka. "Azt
tudtuk, hogy nyugaton is dolgozni kell, de menekülni kellett,
mert kerestek
az elvtársak." Nem dicsekszik, csak unszolásra mondja
el, hogy a faluban nem történt atrocit ás, -igaz, "egy
katonaviselt ember
fel akarta akasztani a párttitkárt"- ő viszont benne
volt a rendőrörs feltörésében, besúgók listájának elégetésében,
a tapolcai Lenin-szobor
"lehúzásában", élelmiszert gyűjtött a harcoló
pestieknek, és november 4-ét követően "elvagdolt" néhány
telefonvezetéket. Az iparvidéken azonban más a helyzet. Az első hónapokban fagyos hangulat veszi körül a magyarokat. A vörös fészekként ismert liege-i, charleroi-i iparvidék munkásai nem értik mi baj lehet ott, ahol a munkásoké a hatalom, és nem kelt rokonszenvet, hogy az újonnan érkezők nem a marxista vagy a szocialista, hanem a keresztény munkásmozgalomhoz csatlakoznak. A magyarok nem vitatkoznak. Az értetlenségnél jobban fáj a támaszt nyújtó család hiánya és az egyedüllét. Farkas László 1958-ben bérel külön szobát, megveszi első kocsiját, 1959-ben megismerkedik Rózsikával, 1960-ban elveszi a csinos, tizenhét éves lányt. 1963-ban ő is beáll az építőiparba. A cégnél öt magyar dolgozott. A tulaj, az "öreg Van den Boss nagyon rendes ember volt -meséli- a követelmény magas volt, de aki teljesített azt megbecsülte. Ha szénért mentünk, mindig adott teherautót, amikor építkeztem odaadta a darut. Azt mondta, ha valakinek valami kell szóljon, ő ád, csak ne lopjanak. Egy csónakban ültünk, hát mi sem tiltakoztunk, ha hirtelen túlórázni kellett". A mindig esővel fenyegető belga ég alatt útépítéssel, díszkőrakással, majd darus munkával telik el két évtized, keze nyomát őrzi Diest, Lőven, Tienen, Namur városa. Közben felépül a háza Kessel-lóban, megnőnek a gyerekek és kirepülnek. A család nem szűkölködött, de nem is dobálták a pénzt, élelmiszert a diszkontáruházban vettek, ruhát, cipőt nagyáruházban, árleszállításkor. Üdülni? Ilyesmire nem költöttek. A hetvenes évek végétől, ha útra keltek, leginkább haza, Nyirádra mentek, oda a mai napig is visznek mindent, amivel csak segíthetnek. *** A menekültek első generációjának sebei nehezen gyógyulnak. Ide is, oda is gyökereznek. Kötődnek az óhazához, az anyanyelvhez, az ízekhez, de ha hazajönnek, néhány nap, és vágyakoznak a megszokott környezet után. A belgiumi magyarok első generációja az, amelyik megmozdul Magyarország és Erdély érdekében, amelyik a brüsszeli magyar henteshez jár, részt vesz -egyre fogyó létszámban- a Szent István ünnepségen Tongerloban, s ők azok, akik a rendszerváltás után vettek itthon egy talpalatnyi földet, (kertes házat vagy üdülőt), hogy az év néhány hónapját itthon töltsék, s a másod- harmadgenerációt talán az óhazához édesgessék. Kozma Éva, a Belgiumi Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének egykori titkára férjével, az '56-os menekült Palásthy Andrással Budapest közelében vett kertes házat. Svájcból járnak haza. Nagyobbik fiuk Stuttgartban tanít jogot, a kisebbik Brüsszelben tanul, lányuk az USA-ban dolgozik. Az aktív élet végeztével ők maguk svájci nyugdíjból élő, Csömörön lakú magyar származású belga állampolgárokká lesznek. A családban Kozma Éva édesapja volt bányász. 1944-ben a Székely hadtesthez beosztott Kozma Ferenc őrnagyot Nemetországban éri a háború vége, amerikai fogságba kerül. Amikor arról érdeklődöm, hogy a kiadatással fenyegetett vezérkari tisztet miért segítették bányászmunkához, s ezzel menedékhez a belgák, keserűen válaszol: "Segítettek? Szó sincs róla. Szükségük volt ránk. A fogságban az a hír járta, hogy a belgák nem akarnak a föld alá menni, és hogy mindenkit befogadnak, aki öt évre aláír. És ez így is volt. Mint az idegenlégiónál. Átszöktünk, és tényleg nem kértek papírokat, elég volt bemondani az adatokat". Kozmáék a limburgi bányavidékre kerültek, ahol kis kolóniákban telepítve már dolgoztak volt hadifogoly magyarok. Lakásuk Waterscheiben volt, egy tipikus belga munkástelepen. A telepeket az ipari létesítményekkel egy időben, a XIX. század derekán építették, s elrendezésük és a higiéniás körülmények megfeleltek a korabeli munkásság szociális helyzetének: falanszterszerű összkép, egyemeletes vöröstégla-burkolatú típusházak sora, az üzem a közelben zakatol, meddőhányók amerre a szem ellát, füst és szénpor mindenütt, folyóvíz csak az utca végén. A család nehezen szokta meg a mostoha körülményeket, íztelennek tűnt a zsírtalan koszt (Belgiumban mindenki olajjal főzött), és furcsa ellentétben álltak a fényesre sikált utcák és a keveset mosakodó belgák. Kozmáék öten éltek egyetlen fizetésből, és olyan szegények voltak, hogy a tíz éves Kozma Évát az apácák irgalmára kellett bízni. Az öt évre szóló bányaszerződés lejártával Kozma őrnagy gyári munkás lett, később magánórákat ad matematikából. A kitörés legfőbb nehézsége az ő esetükben is a támasz, a segítő családi kapcsolatok hiánya volt. "Ez az egyetlen közös vonás az 56-os bányászokkal" -mondja Lausanne-ban (Svájc) francia irodalom szakos tanárnő, és a lelkemre köti, hogy feltétlenül írjam meg, ők nem jogokkal rendelkező és rokonszenv övezte menekültek voltak, megtűrtek, a németek szövetségesei. A helyzetük csak a forradalom okozta eufória és a menekültek befogadását és beilleszkedését támogató központi akarat hatására változott. "A magyarokért még Baldwin király is szót emelt rádiószózataiban". Ekkor az 1956 előtt érkezettek is kaphattak egyetemi ösztöndíjat, tanulhattak. Betölthető állás azonban nem sok volt, s ha akadt is, belga állampolgárok elsőbbséget élveztek; az 1959 és 1964 között diplomát szerzett magyar fiatalok körülbelül 80 százaléka elhagyta Belgiumot. A legtöbben Amerikába, Kanadába, Ausztriába és Svájcba mentek. Hogy hányan voltak, hova mentek, attól sincsenek pontos adatok. A jelenlegi belgiumi magyarság számát is csak becsülni lehet. *** Farkas László csak két társáról tud, míg az elhunytakat vég nélkül sorolja. Januárban őt is megijesztette egy szívroham: épp hogy megérkezett a nyirádi disznótorból, már ágyazhattak is a kórházban. Hajnali négykor jött érte a mentő. Most is rehabilitációs tornára indul "szárazevezésre", mondja nevetve. Szedelődzködöm én is. Kérném a fényképet, amit ígért, de csak ingatja a fejét, azzal nem szolgálhat, nem találja. Elfele menet azért a fia képét megmutatja. "Hivatásos katona a belga hadseregben" -magyarázza, és nem kis büszkeséggel nyomja meg a szavakat. Íme az erőfeszítés értelme -gondolom-, és elismerően bólogatok, látom, milyen fontos neki, és dicsérem az integráció másik jelét, a parkvárosi környezetbe szépen illeszkedő házat, amit -amúgy belga módra- nem véd kerítés. A garázsból haragzöld Opel Omegával áll ki. Az autó gondosan karbantartott, gumijai újak, ragyog a szélvédője, látni benne a felhőket. Esőfelhők, a tenger felől jönnek. A kontinens széle, Oostende, 120 kilométer ide. Vajon az elmúlt negyven év alatt hányszor sétálhatott arra Rózsikával, és a többiek, akik erejüket, egészségüket, a belga bányákban hagyták vajon látták a dűnéket? Élvezték valamikor is a pihenést, friss jódos tengeri levegőt? A szabadságot? Nem tűnődhetem sokáig, elkapja a tekintetem: "Zolikám, mi csak hálával tarozunk, befogadtak minket, dolgozhattunk, és a munkánk után megbecsültek minket. Semmink nem volt, most van házunk, van nyugdíjunk, van betegbiztosításunk. Nem kell félnünk, nyugodtan élhetünk". *** Belgium 1996 nyarán olasz származású bányászai előtt tisztelgett. Az 50 éve megkötött belga-olasz munkaerőimport-egyezmény keretében Olaszország 1946 és 1947 között hetente kétszáz munkást küldött. Cserébe havonta, minden munkás után négy mázsa szenet kapott. A Belgiumba érkezett 140 ezer bányászból 120 ezer letelepedett, 49 ezren ma is élnek. A magyar forradalom 40. évfordulójáról flamand és vallon részről ugyancsak megemlékeztek. A szénvidékek, a "Pays noirs" két-, három-, négyezer (?) magyar bányászáról sem akkor, sem azóta nem beszéltek. (1997. szeptember) ***
|
