|
A filmekhez készült számítógépes trükk nemrég még effektműhelyek specialitása volt. A valóság kifestése, a meg nem történt és meg nem történhető hihetővé tétele -a virtuális realitás- mára csak egy személyi számítógép és alkalmas szoftver kérdése. A számítógépes művészeti fesztiválokon megjelenő, és idézetekkel, kultúrtörténeti utalásokkal megtűzdelt alkotások nemcsak művészetetikai, de szerzői jogi problémák forrásai. A videó valóság törvényei szerint -úgy tűnik-: a tehetség és amatőrség összekenhetőségével mások műveinek tisztelete is a múlt divatja lett. Mielőtt a technológia segítette újra- és átírás eljárása ellen kiáltanánk, ne feledjük, hogy a személyiségi jog és a nagy művészeti alkotások érinthetetlenségének gondolata sokáig ismeretlen volt az elmúlt századok művészéi előtt, s a ma "védett" mesterek koruk akadémizmusát nem félve magától értetődően merítettek a köz kincséből: a (vándor)téma és az alapanyag mindenkié ("ott veszem ahol találom"); a képzőművészet mesterműveinek jó része a tanítványok bedolgozásával készült csoportos alkotás; s a zenetörténetben is gyakori az előd vagy a kortárs művén igazító mester. A Brüsszeli Opera (Théâtre de la Monnaie) friss Mozart bemutatója kapcsán nem art mindezt előrebocsátani, hiszen a Szöketést megelőző másik török témájú opera, a Zaide, ismeretlen okokból befejezetlen maradt. Egészen napjainkig. A darab ugyanis kiteljesedett. Az Európai Mozart Alapítvány Luciano Beriot, a kortárs olasz zene legnagyobb élő mesterét kérte fel a munkára. Hozzányúlni a nagy Mozarthoz? Kortárs zene és Mozart? -kérdezhetné a Művész-isten imádatára tanított legújabb kori ember. Mégha elfogadjuk is az évszázadokig érvényes zenei gyakorlatot, mely szerint tehetség és a kor megváltozott zenei szokása feljogosít az átalakításra, erősen vitatható a később születettek kiegészítő, és a lezáratlanság feloldására irányuló törekvése. A "nyitva maradt" Zaide esetében nem is ismerjük Mozart szándékait -az utolsó jelenetben Soliman szultán éppen a viszonzatlanul szeretett rabszolganője (Zaide) és annak megszöktetője (Gomatz) felett készül ítéletet monda-ni, amikor kiderül, hogy a menekülő fiatalok tulajdonképpen testvérek-, az utókor tehát akár a kivégzés akár megbocsátás megzenésítését választja, társszerzővé előlépve óhatatlanul hamisít. Hogy az elbűvölő duókat és terzetteket tartalmazó Mozart-partitúrán mégsem esett csorba, az csakis a zátonyra vivő döntés ügyes megkerülésén múlott (az opera végén a közönségnek hátat fordító basa nem tudatja velünk a döntést), és nem utolsó sorban Luciano Berion, akinél keresve sem lehette volna avatottabb zeneszerzőt találni a kényes feladatra. Hiszen az új utakat járó Berio egyéni hangzásvilágú zenéi között bőven akad a múlt hangjai iránt érzett vonzalomról tanúskodó alkotás: a Sinfonia harmadik tételének Mahler-idézete, és a Boccherini nevezetes Ritirita notturna di Madrid-ja alapján kanyarintott hangszínilluzionista muzsikája eléggé ismert helyek. Amíg 1986-ban a kritika stílushű beavatkozásnak ítélte Mahler ifjúkori dalainak Berio-féle hangszerelését, nagy vita és felhördülés övezte a Rendering című alkotását, mely Schubert Befejezetlen szimfóniájának befejezéseként készült. Itt Berio forradalmian szakít az őt megelőző hangrestaurátori gyakorlattal: ahelyett, hogy ál Schubert-zenét írt volna, a bécsi mester zenéjének gyökeréből táplálkozva sajátos Berio-Schubert zenét alkotott. Ugyanígy járt el a Zaide esetében. Nem Mozart korszerűsítésére vállalkozott -az opera hangjain nem is változtatott-, hanem úgy készített koherens zenei anyagot, hogy közben Berio maradt. A kiegészítésként készített prológ és epilóg tisztán hangszeres zenéjében, valamint a recitativo nélküli opera egyes szakaszainak jobb összekötését célzó két közjátékban kerülte a bürokrata filológus szerepét, helyette felismerhetően egyéni, s mégis Mozart-tisztelő zenét alkotott: mintha hommageként saját kommentárját füzte volna két évszázada elhunyt kollégája munkájához. Az opera végén, zenéjével kifejezve Berio is a hallgatóra bízza a döntést. A brüsszeli közönség tapsa és a helyi kritika elismeréssel fogadta a teljessé tett operát. Az október 6-i előadás élménye alapján bizonyos, hogy 70-ik születésnapját ünneplő milanói mester zenei nagysága nem ártott Mozart zenéjének, s Berio múltanyúló keze továbbra sem téveszt célt. A szövegkönyvet nem írták át, és a rendezés sem aktualizál erőszakosan. Az át- és újrafogalmazó produkciók özönében örülhetünk, mert a Zaide esetében nem bosszankodunk: legalább nem rontottak rajta. Kérdés persze, hogy milyen művészi és gazdasági megfontolás indokolja a kiegészítést (indokolja-e egyáltalán valami), s hogy a torzóból színházzá kerekedett opera iránt növekedni fog-e az érdeklődés. Európa fővárosának rangjához méltóan, a stagione formában dolgozó Brüsszeli Opera nemzetközi koprodukciójának zenei színvonala magas, a néző kellemes emlékkel távozik. A kaszting pazar. Renedező az amerikai koreográfus, Lucinda Childs, főszereplők Henriette Bonde-Hansen (Zaide), Werner Van Mechelen (Allazim), Mark Tucker (Gomatz), Michael Myers (Soliman). Az Európai Mozart Alapítvány 30 éven aluli muzsikusokból álló zenekarát Justin Brown vezényelte. (1995.)
|
