Az erotikus kikapcsolódást kedvelő utazónak elég egyszer megtanulnia, hogy a forró élmények szolgáltatásra hajlandó partnert a világ minden nagyvárosában ugyanott kell keresnie: pénztárcájához mérten a szállodák bárjában, a pályaudvarhoz vagy a piachoz közeli kocsmában, nyilvános WC-ben, a városi parkban, a be-és kivezető utak mentén, városszéli benzinkútnál, antik romnál, kikötőben és citadellán. Időt takarít meg, aki egyből a piros lámpás negyedek felől érdeklődik, ahol egy helyen válogathat a szexualitással kapcsolatos termékek (újság, videó, afrodiziák, ruha), partnerek, és a szolgáltatás lebonyolítására alkalmas helységek között.

Az országról országra változó szabályozás és a városvezetés prüdériája ugyan nagyban meghatározza a figyelemfelkeltés lehetőségeit, az Európai Közösség országai az emberi jogok, a vállalkozás szabadsága és a közerkölcsök tiszteletének elve között igyekszenek összhangot teremteni. A gyakorlat persze nem egységes: amíg párizsi rue St Denis lányai csábos öltözetben télen is az utcán állnak, hamburgi kollégáiknak joguk van fűtött ablak mögül egyezkedni, Koppenhágában pedig a madamenál intézhet mindent a bordélyház vendége. Közös vonás viszont, hogy a gyermekprostitúció mindenütt tilos, és a piros lámpás házak sem az elit-negyedek közelében keresendők. Ez utóbbi tekintetben Brüsszel eltér az általánostól, és elég egy belvárosi séta annak megállapítására, hogy a nemzetközi reflektorfény és a drámai események kiváltotta hazai tiltakozás ellenére a fiatalkorúak prostitúciója továbbra is realitás.

Európa és Ázsia keveréke
Brüsszel legnagyobb piros lámpás negyede természetesen forgalmas környéken, a várost észak-déli irányban átszelő vasútvonal északi csomópontja mellett, a sínekkel párhuzamosan fekszik. A déli irányból érkező vonat utasa észre sem veheti, és az északról -a reptérről vagy Köln és Liège felől- érkezők többségének is csak az Atomium és a Koekelbergi Katedrális hírdeti a fővárost. A 10 méter magas töltés bal szélére, a 12-es vágányra bejáró antwerpeni/amszterdami vonat utasainak azonban meglepő látvány adatik: a keskeny homlokzatú, szorosan egymáshoz épített 2-3 emeletes házak földszintjén rózsaszín-piros neonfény villog, az embermagasságú ablakok mögött lengén öltözött nők üldögélnek, másütt az elhúzott függönyön is áttetszik egy magára hagyott bárszék. Felocsúdni sincs idő olyan hirtelen szakad el a film, és csak a vonatról leszállva lehet észrevenni, hogy az elsötétítés valójában a közerkölcsöt óvó kezek műve, amelyek a peron széltől védő üvegablakait az állomás teljes hosszában, úgy 200 méteren lemeszelték.

A megszürkült anyagon néhány kaparás, ám a szemben lévő háznál lepusztult emeleténél többet nem látni. A pályaudvar baloldali, hátsó kijáratánál, a rue Aarschot-ra lépe valóságos keleti bazár-hangulat fogadja az embert. Kaftános férfiak, ajaktetoválást viselő papucsos asszonyok, keleti csemegéket áruló boltok, a félholddal dekorált kávézókban kizárólag férfiak, kicsit távolabb szexshopok villogó fényei (a bejárat gondosan elfüggönyözve), pita árusok, aztán a 20 fankos (110Ft) kukkollók (a lányok fényképein a nemiszervek csillaggal eltakarva), erotikus ruhák, mű-péniszek, az avenue de le Reine felé a kuckókban ülő lányok, a terepszemlére lassító autók, behúzott nyakkal siető alakok, mindenütt szemét és ételmaradék, ápolatlanság...

A díszlet mégis szép. A házak leromlott állapotukban is a múlt századot idézik, és a dombra felmenő utcák egy része még macska-köves, az úttestben pedig megcsillan régen felszedett villamossín egy-egy darabja. A várostörténet szerint Gare du Nord (Északi Pályaudvar) környékének szlemesedését a pályaudvar léte és terjeszkedése okozta azzal, hogy a polgárházak hálószoba szintjéig emelt sínek közelében lehetetlenné vált a nyugodt pihenés. A körülmények és az olcsóvá lett bérleti díjak csak a szociális és gazdasági ranglétra alsó fokán állók számára voltak elfogadhatók, az ő jelenlétük viszont fokozatosan távozásra kényszeríttette az őslakos polgárokat. Az 1930-as években a pályaudvar jobb oldala már hírhedt a panziók és sörözők előtt szolgálatra ajánlkozó lányairól, míg a baloldal a '60-as években veszi fel a mai arcát. Ekkor költöznek a felújításért síró épületekben a Belgiumba frissen érkezett török és marokkói vendégmunkások (később népes családjuk is követi őket), és ekkortól kezdődik az a békés koabitáció, ami muzulmánok, valamint a világ minden nemzetiségét képviselő lányok és az üzlettulajdonosok között a mai napig a fennáll.

Az együttélés a "ne üsd az orrod a másik dolgába", és "tegyünk úgy mintha mit sem látnánk", elve alapján működik. Így lehetnek közömbösek a tenyérni ruhákban várdogáló lányok kirakata előtt hazamenő fejkendős török tinédzser lányok, és így dolgozhatnak nyugodtan a prostituáltakat; a török fiúk csak a negyeden keresztül merészkedő idegen lányok fenekét simogatják.

A hipokrita magatartást a város vezetése is gyakorolja: bordélyházra nem adnak engedélyt, de azt sem írhatják elő, hogy saját lakásának ablakában ki-ki hogyan viselkedjen. A közerkölcs szent, tehát ruhátlannak lenni nem szabad, de ha a test legalább annyira fedett mint ahogy a strandokon szokás, akkor nem tilos az ablakba ülni, vagyis mindazt lehet, amit intézményesen nem szabad. A ható-ág még 10 ezer frank külön adóra is kötelezi a lányokat, akik ezért elvárják, hogy rendőrök vigyázzák a környék nyugalmát. Ha ez elmarad, akkor a lányok tüntetni fognak, mint ahogy ezt nemrég meg is tették a kolléganőik, a rendőri jelenlétet hiányoló St Josse kerületi prostituáltak.

Északi Pályaudvar negyedében ilyen fajta tüntetés nem várható, amióta a Brüsszelben jelentkező irodahiány nyomására, a '90-esz évek elején, a negyed nyugati oldalán nagyberuházásba fogtak A lerombolt házsorokkal és a felszámolt kis utcákkal megváltozó körülmények a kocsisor-szerű prostitúció végét jelentették. A párizsi La Défense-ra emlékeztető buildingekkel szemben, a keleti oldal felső határán, a rue Royale-on ugyanakkor lázas sietséggel renoválták minden polgárház homlokzatát(!) és a sugárutat is múlt század hangulatát idéző állapotba hozták azzal nyilvánvaló szándékkal, hogy a rossz hírű környéken elviselhetőbbé tegyék két reprezentáns kulturális intézményének környezetét.

Az Európa harapófogójába került 300-400 épületet számláló negyed felszámolása azonban kemény diót jelent, mert bár a város testén éktelenkedő szemölcs eltüntetésének szükségével mindenki egyetért, a kerületek polgármesterei nem tülekszenek sem a szex-iparosok, sem a török-gettó lakosainak befogadásáért. Különösen ez utóbbiak szétköltöztetése jelent problémát a muzulmán kérdést óvatosan kezelő Belgiumban, és hiába szorgalmazza az integráció elősegítését a föderális kormány, ha a született belgák jó része nehezen fogadja el a törökök szomszédságát. Másfelől, az elköltözést a környék lakói sem siettetik, a lányok azért, mert jól megy a bolt, a lakosok -a jórészt munkanélküli segélyből és családi pótlékből élő törökök- pedig azért nem, mert egy részük érdekelt a szex-üzletben. A fennálló helyzet ráadásul kényelmes a hatóságnak is, mert amíg az anderlechti és molenbeeki rendőrök a drogárusokkal küszködnek, addig az Északi Pályaudvar környékén nyugalmas az élet: a kliensek diszkrétek, nincsenek verekedések, ergo, a rendőri agresszió ellen sem tiltakoznak a rasszizmus ellen küzdő marokkói, török és fekete-afrikaikat tömörítő szervezetek.

Diszkrimináció nincs, kizsákmányolás van
A rózsaszín fények mögül ki-kivillan a prostituáltak nyomorúsága. Egész Belgium megdöbbent egy filippin lány történetén, aki1993-ban, gyászmiséjén között fuldokolva mesélte, hogyan kényszerítik prostitúcióra a jobb élet ígéretében Belgiumba csalogatott Fülöp-szigeteki lányokat. A beszéd akkora felzúdulást keltett, hogy amit Baudouin-király évek alatt nem ért el, az néhány hét alatt sikerült: a filippin lányok importját rövid idő alatt felszámolták.

Az eset kapcsán kezdtek foglalkozni a volt keleti blokk országaiból érkező nők ügyével, akik -becslések szerint- 1990-ben 30-, 1995-ben 80%-kát képezték a Belgiumban illegálisan tartózkodó prostituáltaknak. A 20 évesnél fiatalabb nők többsége Lengyelországból, Oroszországból, Ukrajnából és Romániából érkezik táncosnői vagy felszolgálói állás reményében. A fiatal nők tartózkodási engedéllyel nem rendelkeznek, alkalmazóik még meglévő papírjaikat is elszedik tőlük és prostitúcióra kényszerítik őket. A lányok kiszolgáltatott helyzetére jellemző, hogy rendszeres orvosi ellátásban nem részesülnek, embertelen körülmények közt laknak, és ha a rendszeres fizikai és szexuális erőszak ellen védelmet kérnek a rendőrségtől, illegális tartózkodás címén minden jogi orvoslat nélkül kitoloncolhatják őket az országból

A filippin lányok esete kapcsán 1995-ben megváltozott belga gyakorlat abból indul ki, hogy a leánykereskedelem elleni harc csak akkor lehet hatásos, ha a lányok lehetőséget és ösztönzést kapnak kerítőik feljelentésére anélkül, hogy tartaniuk kellene fogva tartóik megtorlásától. Az újfajta eljárás során a hálózatról információt szolgáltató prostituáltnak először 45 napos ideiglenes tartózkodási engedélyt ad az Idegeneket Ellenőrző Hivatal (0E). A 45 nap alatt a belga hatóság biztonságos helyen gondoskodik a lányok védelméről, és ha az együttműködés eredményes, az OE további 3 hónapra szóló tartózkodást engedélyez, amely akár véglegesíthető is, feltéve, hogy az érintett számára sikerült munkát találni.

A prostituáltak importja és kizsákmányolásuk megakadályozása elleni harc már nem segíthet az Északi-pályaudvar környékén dolgozó lengyel nőkön, akiket -az ügyre 1996-ban derítő vizsgálat szerint- az 1989 és 1994 közötti időszakban olyan kegyetlen körülmények között foglalkoztattak, hogy a hazatoloncolt vagy önként hazatért prostituáltak számára most az EU Igazságügyi Komissziója igyekszik jogorvoslatot kieszközölni.

Keleten a helyzet változatlan
Hogy a kiszolgáltatottság vámszedői bűnhődni fognak-e valaha, az nagyon is kérdéses abban az országban, ahol a nemi erőszak, a fiatalkorúak elleni szexuális agresszió és a pedofilia a "másodrendű fontosságú" ügyek közé tartozott egészen a legutóbbi időkig, és ahol a Dutroux-ügy nyomozati és ügyészségi nemtörődömségei kapcsán megígért rendőrségi és igazságszolgáltatási reform megakadni látszik. Hiába a lányexportot, a pedofílát és a fiatalkorúak elleni bűntetteket elítélő politikusi nyilatkozatok, ha konkrétum híján, a közvélemény továbbra is a "felsőbb körök protekciójára" gyanakszik. Pedig ezt a verziót semmilyen bizonyíték nem igazolja. A közvélemény azonban élénken emlékszik a Dutroux-ügy kapcsán talált pedofil kazetták felnőtt szereplőinek, a kazetták készítőinek és vásárlói körének felderítésére vonatkozó beváltatlan ígéretekre, és furcsának találja, hogy a rettenetes orosz közállapotok bemutatására a moszkvai pályaudvaron prostitúcióból élők fiúkról vetít dokumentumfilmet a hazai TV, amikor hasonlóan megrázó képeket saját fővárosában, a híres Grande Place-tól 500 méternyire is találhat.

A város észak-déli tengelyének közepén, a place de la Fon-taine környékén dolgozó gyerekek és fiatalkorú fiúk ügye valószínűleg nem került volna La Libre Belgique december 7-i számának terítékére, ha egy külföldi szervezet a gyermekprostitúció és az ázsiai szexturizmus felszámolásáért küzdő ECPACT (End of child prostution and asian tourism) néhány nappal korábban nem publikál drámai adatokat Európa fővárosának fiatal fiú prostituáltjairól. "Szemünk előtt zajlik a modern kori rabszolgatartás !" -kiált a La Libre Belgique, majd az ECPACT adatait idézve közzéteszi, hogy egy virággal a kézben sétálgató fiatal fiú prostituált (akad köztük 9 éves is!) akár havi 200.000 fankot (1.100.000 Ft) is kereshet futtatójának. Ezért a pénzért sokat kell teljesíteni, mert az északi negyedben a "fuvarért" elkért 5000 frankhoz (27.000Ft) képest az Fontaine tér árai nem magasak: "az anális közösülés 1.500 frank (8000Ft), a kétes külsejű sörözők WC-jében néhány százas a felláció. A kábítószerkereskedők markába kerülő gyerekek iskolába nem járnak, útjuk egyenes a társadalom kivetettjei közé vezet" -írja az LLB.

Keserű arra gondolni, hogy 1996. november 16-án rég nem látott tömeg, 300.000 ember vonult fel Brüsszel utcán Dutroux áldozataira emlékezve és remélve, hogy a Julie és Melissaéhoz hasonló eset többé nem fordulhat elő Belgiumban, egy a gyermekek jövőjének kollektív felelősséget hirdető nyugati társadalomban.

A Marché blanche (Fehér Tüntetés) egyébként az Északi pályaudvar nyugati oldaláról indult és érintette Fontaine teret. A néma tüntetés óta lefültek néhány gyermekpornó kereskedőt, vádat emeltek pedofil tanárok és edzők ellen, elítélték a Szomáliában gyerekekkel kegyetlenkedő belga ejtőernyősöket, felgöngyölítettek néhány lányokat importáló hálózatot, a szexnegyeddel szemben pedig felépült egy újabb 20 emeletes irodaház, megkezdődött a parkosítás, és pályaudvar csupa üveg nyugati oldalát újabban rendszeresen mossák.

Az Aarschot utca fölé eső keleti oldalon minden változatlan.

A Gare du Nord este. Vonat érkezik a rue d'Aarschotra néző ablakok elé.

Egy másik világ a Gare du Nord túloldalán.
A lebontott garni szállók és kisvendéglők helyén vállalatok és kormányzati épületek magasodnak.

(1997.)