A páros ütemet hangsúlyozottan lüktetető rock and roll az 1950-es évek elején a két háború közötti évek kifinomult tánczenéjének ellentéteként jelentkezett. Az egyszerű forma, harmónia, hangszerelés és a magával ragadó ritmus frissességet adott az új stílusnak, mely még a lírai számokat is a gitárhangra alapozta. Az eltérőségek ellenére mind a két zene egy gyökérből, az improvizáción alapuló jazzből táplálkozik.

A jazz, és a jazz hatását tükröző tánczene és a zenés színpadok zenéje, valamint a populáris zene (rock, beat stb.) közül azonban egyedül a közös ős, a jazz rendelkezik olyan saját zenei nyelvvel, amely a mai napig változásra és megújulásra képes: a jazz saját harmóniai- formai- és hangzási törvényekkel rendelkezik, és nem szorul a klasszikus/romantikus zenei nyelv kifejező-eszközeinek igénybevételére. Elegendő csak néhány olyan újító nevét megemlíteni - mint a zongorista Art Tatum és Oscar Peterson, az egyedülálló hangzásfantáziával megáldott Count Basie, a kortárs zenei hangzásokat és törekvéseket is eszünkbe juttató muzsikus zseni John Birks (Dizzy Gillespie), Charlie Parker, Miles Davis, Thelonius Monk és a Modern Jazz Quartett - ahhoz, hogy a jazz magasrendű zenei tartalmát és autonóm voltát felidézzük.

A populáris zene azonban sohasem a primer zenei tartalom által hat. És ezt a tartalmat esetenként hiába is keressük -míg a klasszikus zene bármely partitúráját zongorán eljátszva hű képet kapunk a műről, addig a popzene dalainak többségét elzongorázva csak egy jellegtelen vázlatot, üres zenei csontvázat kapunk. Persze ne feledjük: a rock-, beat- és az utód-zenék világában az előadó karaktere, jellegzetes hangja, előadói modora, az együttes hangszíne (a hangszínnévjegy) valamint a vivő erejű szöveg sokkal fontosabb, mint a magának a dalnak (song) a zenei anyaga. Ez azonban semmit sem von le műfaj értékeiből, hiszen a populáris zene közönsége x előadó és y együttes koncertjére megy, s nem fúgákat vagy szonátákat akar hallani. A közérthetőségre (és eladhatóságra) való törekvés azonban nem feltétlen egyenlő a zenei igények leszállításával: a tehetséges muzsikus nem szokott a műfaj közhelyeinek rabja lenni; a Queen nagylélegzetű Rapsodiájában és Madonna számaiban hallható formai újítások, vagy a Chicago felvételeit jellemző dús harmóniavilág, és Sting melódiáinak finomsága, vagy Presser Gábor zeneszerzői tevékenysége a popzene kivételes pillanatait jelentik.

A klasszikus zene és a pop/rock találkozásának három csoportját különböztethetjük meg: az elsőbe az átdolgozások, áthangszerelések és parafrázisok tartoznak, a másodikba a klasszikus zene gesztusait, kifejezési eszközeit, és az illusztratív elemeket átvevő zenék, a harmadikba, pedig a kortárszene és a jazz új törekvéseit követni tudó progresszív rock képviselői. Ez utóbbival kezdve megállapíthatjuk, hogy a kortárs művészet rezdüléseit figyelemmel kísérő, a nagyközönséget kevésbé kiszolgáló rockzenét -mint Frank Zappaé is- épp a közönség részéről is intellektuális rezonanciát igénylő progresszivitása miatt sohasem találjuk az eladási listák élén.

Az első csoportba tartozó zenék többségébe, amikor a populáris zene virtuózai tisztán a műfaj eszközeivel élve nyúlnak a klasszikus zene ismert témáihoz, az eredmény ugyanolyan jó, mint a jazz muzsikusainak hasonló vállalkozásainál. Erről tanúskodnak Procol Harum Bach-utalásokkal fűszerezett számai (pl. "A Whiter Shade Of Pale", 1967-ből) és Emerson, Lake & Palmer fergetes újraolvasatai (70-es évek), hogy csak kettőt említsünk. (A "csak" a szintetizátor lehetőségeit kihasználó áthangszerelések, mint Tomita Muszorgszkij, és Balázs Fecó Bach átiratai többnyire megrekednek a puszta illusztráció és a zeneileg kifogásolható előadás szintjén.) A klasszikus zene eszközeinek igénybe vétele kapcsán megállapíthatjuk, hogy amíg egy-két akusztikus hangszer kitűnően illeszkedik a populáris zene hangszertárába, addig a vonóskar és a szimfonikus nagyzenekar alkalmazása már a műfaj határain túlra vezet.

A szimfonikus zenekar alkalmazásának két oka lehet: a grandiozitásra való törekvés, és a populáris zenének egyes közlendők kifejezésére való alkalmatlansága.

A popzene és a szimfonikus zenekar stadion-koncertjeiből kiemelkedik Gary Booker és az Edmontoni Szimfónikus Zenekarnak a rockot és a nagyzenekart házasító vállalkozása, és az erről készült In Concert című lemez (1972), melynek Conquistador és A Salty Dog című számaiban ott találjuk a két hangzás keverésének ma is sokak által alklamazott megoldásait. Emlékezetes még a Deep Purple: Concerto For Group And Orcherstra és Elton John: Live In Australia című lemeze (a Melburni Szimfonikus Zenekar közreműködésével), valamint Freddy Mercury eklektikus zenéi közül a Montserrat Caballet operaénekesnővel készített szárnyaló duó.

A szimfonikus zenekarnak a popzenei használata általában kimerül a klasszikus/romantikus és a musical szerzők által is használt zenei és hangszínkarakterek fölidézésében. A tisztán vett populáris műfaj ugyanis a saját eszközei meghatározta zenei karakterekben sokkal szegényebb, mint a klasszikus zene, vagy a musical comedy. Márpedig legyen az rockopera, vagy oratórium, a nagyforma és a zenés színpad gazdag és kifejező zenei eszköztárat igényel. A poptól pedig idegen -többek között- az induló, a harag, a félelem, az emelkedett, a himnikus, az ünnepélyes és az archaizáló zenei hang. Ezek pótlására legtöbbször musical és a filmzenék hangvétele felé tesznek kitérőt a szerzők, vagy a romantikus operák hangszereléséből megszokott és jelentéstartalomhoz köthető hangszerelési sablonokat alkalmaznak.

A szimfonikus zenekar hangtömege és a legjobb hangszerelés sem takarja el a gyengébb rockoperáknak és oratóriumoknak azt a fogyatékosságát, a zenei szubsztancia hiányát. Ez a hiány -mint említettük- a rock-, beat- és pop daloknál nem zavaró, mert az összhatás sokszor elfedi a komponensek fogyatékosságát. A végigkomponált (tehát prózát nem tartalmazó) színpadi zenékben azonban, a cselekvény zenei követése, és a szereplők zenei ábrázolása már kifejezetten felkészült (vagy ösztönösen is jól dolgozó) komponista munkáját igényli. Ha nem ez a helyezet, akkor a zene darabjaira esik: hatásos és kevésbé hatásos számokat és összekötő részeket hallhatunk. A nagylélegzetű művek zenei semmit mondása főleg a három-négy perces nóták mestereit fenyegeti: a Liverpool Oratorio-ban a nagyszerű énekesnő, Kiri Tekanewa sem ragyogtatja föl Paul McCartney a műfaj elvárásaihoz képest lapos gondolatait.

Ha a számokban nincs megfelelő zenei anyag, és a zeneszerző túlságosan is a hangszerelőre, vagy az utólagos "feldíszítésre" számít, dobolásban, hangerőben, effektusokban gazdag, de üres zene a végeredmény. Még rosszabb, ha a választott műfaj, vagy a cselekvény archaizálást igényel (ez lehet zeneszerzői tudást feltételező kontrapunktikus szakasz, stilizált tánc, kórus alkalmazása stb.), ilyenkor vagy jól oldja meg a feladatot a zeneszerző és a musical-zene irányába tér, vagy kőkemény marad, és gyermeteg zenét termel. Egyáltalán: ha egy rockopera jó, akkor az biztosan egy végigkomponált rockmusical, melynek tágabb zenei kereteibe beleférnek az ethno-, noise-, heavy-, punk-, a film- és a szimfonikus zenei elemek (lásd Jesus Christ Superstar, Rocky Horror Picture Show, István a király stb.).

A szimfonikus zokogással telített romantikus, nosztalgikus számok, a rock és a klasszikus hangzások keverése a kommerszializált lázadás terméke; a zsöllyék kényelméért tompul a szociális él. Bizonyos: ahol a szimfónia megjelenik, ott véget ér a rock. Az elhízott, és csípőrázásra már nem képes Elvis is szívesebben vette körül magát a Las Vegas-i zenekarok elomló hegedűhangjaival, mint a "Jailhouse Rock" gitárparádéjával.

Amikor az 50-es évek elején lázadóként indult műfaj a három-négy perces nóták keretét feszegeti, általában a XIX. századból ránk maradt szimfonikus zenekar kínálta hangzássablonok támaszát keresi. Ha a műfaj lehetőségeit akarja bizonyítani, akkor a zenés színpad felé mozdul, és sokszor a romantika történelmi nagyoperáinak aktuális zenei köznyelvű, azaz rockos, popos változatával áll elő. Az sem ritka, hogy a grandiózus történelmi tablót festő barokk oratóriumok műfaját, tematikáját, hatalmas kórusait -és egyáltalán a nevét- megirigyelve a pop- és rockzenével próbálja megvalósítani a korszerű, közérthető oratóriumot.

(1995.)