"Szeretném bejárni Kelet-Európát, Oroszországot, Lengyelországot, Magyarországot, Csehszlovákiát és a valamikori Kelet-Németországot, amíg nem késő" - írja Chantal Akerman belga rendezőnő.

A január 17-én kezdődő 23. Brüsszeli Nemzetközi Filmfesztivál díszvendégének "Keletről" (d'Est) című videoinstallációja bejáratánál olvasható felirat láttán nagyot nyel a magyar látogató, aki megszokta már, hogy a berlini fal ledöntése után is Nyugaton döntik el, hogy ki a keleti, s hogy a kényelmesen egy kalap alá vevő "keleti blokk" besorolás helyett nehéz lesz korszerűbb földrajzi ismereteket sulykolni a nyugati fejekbe. Rendezőnő felkiáltását hallva fölmerül a kérdés: ugyan mi a jó ég az, aminek az eltűnésétől tartva olyan sietősen kéne a kamera után nyúlni, s aminek 24 képernyőn történő bemutatására még megrendelést is ad a tekintélyes bostoni Museum of Fine Arts?

Kísérletező filmművészet jelentős alkotójaként számon tartott Chantal Akerman nem a letűnt korszak nosztalgiáját, nem a híradások sztárjait, nem a szeméttelepen turkáló nyugdíjasokat keresi, a Palais des Beaux-Arts-ban (Szépművészetek Palotája) megtekinthető installációja a reménytelenségről tudósít, igen érzékletesen. Akerman eszközei egyszerűek, de hatásosak: a ragyogóan fehér folyosó egy sötét terembe vezet, melynek két oldalán 4-4 fekete talapzaton összesen 24 képernyő áll. A képeken behavazott, jellegtelen utcák, sorban álló egyszerű emberek, lassan teát kortyolgató nő, újságpapírból felvágottat majszoló katona, néma arcok, közömbös utcazaj. A 2-3 perces, Moszkvában felvett videoszeletkék közös témája az emberek kamerába néző, kifejezéstelen tekintete. A szégyenletes haláltáborok és egyéb tisztogatások deportáltjai hangtalan beletörődésének képei ezek. A drámai hatást hatást fokozza, hogy a szemmagasságban felállított készülékek ravatala között szabadon járkáló nézőre testközelből tekintenek a lassan ismerőssé váló arcok. A dermesztő hatás a1ó1 nehezen tudja kivonni magát a látogató.

A menekült lengyel zsidók gyermekeként Belgiumban született Akerman installációja kétségtelenül hatásos munka, csak nem érteni, hogy a bejárat mottójában megjelölt programnak és a moszkvai képeknek mi köze a "Keletről" címhez; hacsak az nem, hogy ez a cím tökéletesen fedi azt, amit a határait védekezően lezáró Nyugat számára a Kelet jelent: nyomorgó, fásult, félni való tömeget.

Benetton '92 nyarán reklámozott hírhedt vérfoltutánzatú ruháihoz hasonlóan, mélységesen cinikus magatartásként értékelhető, hogy a XX. században a kelet­európai térséget mindig is stratégiai alapon kezelő (elhagyó, felszabadító és hitegető) Nyugat most műalkotásként csemegézi tevékenységének egyik eredményét, a kilátástalan tekinteteket, és csodálattal adózik az Akerman-képernyők spirituszba zártak sorsainak multimédiás megjelenítésén.

A San Franciscói Modern Művészetek Múzeumában, a minneapolisi Art Centerben és a párizsi Musée du Jeu de Paume-ban már bemutatott installációt Európa fővárosának sajtója gondolatébresztőnek nevezte.

És valóban! Mi lenne például, ha lefilmeznénk a kiállításon kedvükre borzongó, majd a kellemes vacsora után a kandalló előtt a boszniai, ruandai és egyéb rémségeket feltáró CNN-riportokon álomba szenderülő belgákat? Vagy a jugoszláv krízis megoldását a végsőkig halogató, de Mexikónak pillanatok alatt 50 milliárdot megszavazó politikusokat? S mi lenne, ha installációt csitrálnánk belőle? Már van is egy jó címem: a "Nyugatról" (d'Ouest) éppen megfelelne.