Párizs, Place Igor-Stravinsky. A Sacre du printemps és egyéb "tiszteletlen" zenék szerzőjét tiri-tarka vízköpö-mobilok tisztelgik a téren. A vízben hintázó elefánt, a géptöredék, a nevenincs állatkák és az óriási csövekkel behálózott Centre Pompidou együttese a század lázadó esztétikáját hirdeti. Hová is illene jobban a Boulez-megálmodta kortárszenei paradicsom, mint ebbe a környezetbe! A szökőkutak és a biztonságosnak tűnő kőlapok alatt, a Sztravinszkij tér ötemeletnyi mélységében az IRCAM stúdiói foglalnak helyet. Az itt készült zenék jó része nemrég még botránykőnek számított, ma elismert mesterek és kutatók műhelyeként beszélnek róla. Az üzlet beindult. A hajdani lázadókat mára klasszikussá szépítette az idő, miközben új szobordöntögetők is hallatják hangjukat.

Pierre Boulez a Place Igor-Stravinskyn, az IRCAM épülete előtt.

Pierre Boulezt, a francia kortárs zene 70. születésnapját ünneplő mesterét számtalan koncert köszönti ebben az évben. Az általa alapított Ensemble Intercontemporain műsorán kiemelt helyet kapnak művei (Domain, Dialogue de l'ombre double, Livre pour quator stb), s a zeneszerző-karmester számos hazai és külföldi koncerten folytathatja kortárszene-propagátori tevékenységét. A Collège de France-ban tartott 18 részes előadássorozatát az idén felfokozott várakozás övezi. A most hetven éves mester Franciaország valóságos nemzeti intézménye, a kulturális élet meghatározó személyisége. Tettei, művei és harcos elkötelezettsége olyan megfellebbezhetetlen zenei tekintéllyé avatták, akinek szavára a kultúrpolitika is odafigyel. A megbecsülésért persze kemény csatákat is kellett vívnia: a kortárs zene elfogadtatásáért és a tömegekre nyitó kultúráért folytatott küzdelme külföldön is elhíresült. Emlékezetesen nagyot durrant például az elit kultúra szimbólumai, az operaházak lerombolására tett felhívása. Az operaház ugyan mindenütt fennmaradt, sőt, a Miterrand-i építésmánia mára csőddel fenyegető népoperát is épített a Bastille téren. Boulez mégis eredményként könyvelheti el, hogy a kortárs kultúra tömegek felé való sugárzásának fontosságáról meg tudta győzni a pénzeszsákon ülő népválasztott politikusokat.

Pedig nyilvánvaló ráfizetéssel fenyegetett az a terv, melynek megvalósítását Amerikából való hazatérése feltételéül szabta Pompidou elnöknek, aki a okulva a párizsi diáklázadásból nagyszabású kulturális beruházásokat indított. Boulez elképzelése általában mindenkinek tetszett, de a várhatóan csak egy szűk körnek muzsikáló zenekar és a kísérletezgetni kívánó zeneszerzők műhelyének közpénzből való finanszírozása nehezen lenyelhető békának bizonyult. A közvélemény és közvéleményre hallgató funkcionáriusok meggyőzése Boulez-re várt, aki írt, agitált, előadásokat tartott, vitázott, veszekedett.
És megszerezte a pénzt.

25 éve annak, hogy megszületett a kortárszene-specialista Ensemble Intercontemporain és a Zenei és Akusztikai Kutatások Koordinációja Intézetének (IRCAM) gondolata. Boulez szellemi gyermekeivel ma jogosan büszkélkedhet Franciaország: az Ensemble koncertjeit világszerte keresik, az IRCAM pedig a technológia lehetőségeinek művészi alkalmazásának élenjáró alkotóműhelyévé lett. És ennél jóval több. Mert az IRCAM -Boulez elgondolásának megfelelően-, az értőn előadott kortárs zene és a francia közönség találkozásának is színtere. A Pompidou Központ sajtóreferense, Patricia Gangloff szerint: "a más zenei kutatóintézetekkel szemben sokszor elhangzó váddal szemben az IRCAM-ban nem az öncélú kísérletezgetés és a társadalomtól elszakadó gettókultúra termelése folyik, hanem a kutatás-alkotás-befogadás társadalmi szempontból kimelkedően fontos hármasának visszacsatolása. Igaz, az intézet az első tíz évben csak vitte a pénzt, ma azonban kereskedelmi tevékenységet is folytatunk: a nálunk fejlesztett számítógépes zenei programok egy része piacra kerül, a Renault és a Peugeot gyár itt végezteti hangtani kísérleteit, s a zeneszerzők és zenetudósok részére meghirdetett tanfolyamaink iránt is hatalmas az érdeklődés. Igyekszünk tehát közkinccsé tenni az intézetben folyó munka eredményét."

S valóban, az augusztus végi Sztravinszkij téren sétálgató hatalmas tábláról értesül az évi 50 millió frank (1200 milló Ft) költségvetésű intézet évek óta folyó átépítésének végéről, az ősszel megnyitandó stúdiókról, koncertteremről, kép- és hanganyagtárról, s az IRCAM bővítésének arról a kívánságáról: "hogy jobban szeretné kiszolgálni a zeneszerzőket, a kutatókat, a tanulni vágyó- és a zenerajongó közönséget."

Boulez hajója tehát révbe ért. Az idő öt igazolta. Ám a születésnap ünnepi hangzavara sem tompíthatta egyes Boulez-t ért bíráló megjegyzések élét. Szemére hányják, hogy a jó ügy érdekében végzett agitációs munkája olyannyira sikeres volt, hogy a zenei képzés és a kultúra meghatározó pozícióiba mára mindenütt Boulez hívei kerültek. A bírálatok szerint, ezek a zenetudósok, zeneszerzők és funkcionáriusok elsorvasztják a francia kultúrát, idegen irányzatokat majmolnak, és saját egzisztenciájuk érdekében minden másfajta törekvést ugyan-úgy elnyomnak, ahogy őket nem engedték szóhoz jutni úgy 25-30 évvel ezelőtt. Benoît Duteurtre zenekritikus egyenesen "A Rekviem egy avant-gardért" címmel látta májusban megjelent könyvét. A francia kulturális életben gyújtóbombaként ható írás szerzője Pierre Boulez és a Boulez hívek által irányított esztétika gyámsága alól felszabadított Franciaországról álmodik. A könyv fülszövegében ezt írja Duteurtre: "Ahelyett, hogy közpénzeket áldoznánk a sehova sem vezető törekvések finanszírozására, a zenei intézményrendszernek talán annak a széles repertoárnak az ügyét is szem előtt kéne tartania, amelyet 50 év óta figyelmen kívül hagynak, s ápolnia kéne annak a hatalmas nemzeti örökségnek az ügyét, ami sehol máshol nem létezik, ahelyett, hogy utánozná azt, ami mindenütt megtalálható." Majd lejjebb így folytatja: "Egy francia, de legalábbis frankofón kultúra jövője régóta más horizonton dől el, legyen szó Észak-Afrikáról, Fekete-Afrikáról, a Karib-térségről, Quebecről, vagy azokról, akiket általában bevándorlóknak neveznek. A különböző kultúrák mozaikja sokkal inkább izgató, mint a kulturális lobbik önvédelmi akciói."

Nehéz lenne megítélni, hogy Boulez mozgalma tényleg túlnőtte-e önmagát, s államvallássá tette-e a boulezi esztétikát. Egy bizonyos, az olykor vitákat kavaró olykor ünnepelt Boulez 70 évesen megtapasztalhatja a Bartóknak is keserűséget okozó méricskélést: a nemzeti-, nemzetközi- és az idegen kulturális elem rőfjével mért vádaskodást.

Tinguily mobiljai az IRCAM-mal szemben, a Sztravinszkij téren.