A Demokrata 1995/50-es számában a "FőZőCSő kilehelte lelkét... " című írás a Fiatal Zeneszerzők Csoportjának november 17-i búcsú konertjéről tudósított. Példaértékűen. Legalábbis a CZOZO aláírással publikált anyag tipikus esete a félinformációk, igazságmagok, csúsztatások, tévedések elegyével kialakított hamis képnek. Fabatkát sem érő jótanáccsal fűszerezve.
Azt már megszoktuk, hogy egy magát valamire tartó zenekritikus az elemzés mellett politikai kitérőkkel is szórakoztatja olvasóit, de a FZCS megalakulásával kapcsolatban a puha diktatúrának a "kortárs zeneterületén működtetett biztonsági szelepéről" beszélni -kedves CZOZO- tényleg nevetséges.
Két okból is. Először is: a cikk sugalmazásával ellentétben a FZCS nem politikai akarat, hanem a Magyarországon honos atyáskodó típusú zeneszerző társadalom terméke volt, mely ugyan diplomával elismerte a megszerzett tudást, de a mesterek közé való lépést -a diploma értékét azonnal megcáfolva-, egy köztes, "bizonyító" időszakkal késleltette.
A "mi is vártunk, ti is várjatok" gyakorlatnak azonban más oka is volt, mint a "próbtétel": a játszott művek nélküli, kezdő zeneszerzőnek -a cikk állításával ellentétben!- a pontrendszer alapján semmilyen támogatás nem járt (és nem jár ma sem). A pontok megszerzéséhez játszottság kell, a játszottsághoz művek, a művek megszületéséhez idő, előadásukhoz pedig támogatás szükséges. Ez utóbbit előbb állami pénzek, majd a FZCS egyesületté alakulása után főleg pályázatok útján szerzett összegek biztosították.
Másrészt, attól, hogy a FZCS támogatást élvezett még nem tekinthető a "rendszer gyermekének". Nem is volt mit "szelepelnie", mert tagjai között -a cikkíró meghatározásával ellentétben- szinte alig akadt avantgárd törekvésű zeneszerző.
A központi támogatás egyébként a művelt világba ma is gyakorlat, ahol központi mecenatúra kapcsán senkinek sem jut eszébe szelepekről beszélni. Chirac Franciaországát például furcsa lenne mint puha diktatúrájú rezsimet emlegetni, pedig a kortárs zenének (csak az egyik) párizsi központja, az IRCAM, évi 50 millió frank (140 millió forint) állami támogatásban részesül. (És ha politikai akarat nézte volna is el a valóban avantgárd "Új zenei stúdió" működését, ugye nem állítható, hogy a Tűrés bármit is levon Vidovszky, Jeney és Dukay kompozícióinak értékéből?) A FZCS-eströl szóló beszámoló másik éke, amikor a kortárs zenétöl elforduló hallgatóság kapcsán a FZCS zeneszerzői atyai oktatásban részesülnek arról, hogy mit is kéne csinálniuk. Megtudhatják, hogy "mostantól -ha nem az íróasztalnak akarnak komponálni -olyan művekkel kell előrukkolniuk, melyek kiszolgálják a hivatásos zenekaraink, színházaink, a film, a médiák, egyszóval a közönség valós igényeit". Na, ha valami, akkor ez bizony direktíva!

Köpni kell! -hogy Wahornt idézzem. Mert túl azon, hogy milyen cinikus eljárás is a médiákra és közönség igényére hivatkozni akkor, amikor a média igénytelenségre és kulturszemét fogyasztására kondicionálja a hallgatót, megkérdezném CZOZO úrtól: nevezné meg azt a magyar filmgyártást, amelyik hozzáértéséhez méltóan tudna foglalkoztatni olyan kitűnő szerzőket, mint Selmeczi György és Vajda János? (A színészekről, rendezőkről, írókról nem beszélve.) Mondana-a színházat, zenekart és operaházat, amely zenét rendelne fiatal, de a fentebb tanácsolt simulékonysággal bíró szerzőktől? Ismer-e olyan magyar konzervatóiumot vagy főiskolát, ahol az utóbbi 50 év zenéjének előadására/értelmezésére felkészíti a leendő muzsikust? És ha már ilyen atyaúristennek gondolja magát a zeneszerzés dolgába, tudatná-a velünk, hogy melyik közönség igényeit szolgálja a tévelygő fiatal zeneszerző? Talán azét, amelyik az ősbemutatón a Carment és a Tavaszi áldozatot megbuktatta, ma meg fergeteges tapssal fogadja? Vagy talán a Kuckó mackóra csápolóét, vagy a Lagzi Lajcsi rajongóét? Esetleg azét, amelynek képviselője a FZCS-ről szóló cikket írva a romantikus filmeknek hangulatát idéző (a befogadó részéről erőfeszítést nem követelő ismerős fordulatok menedéket nyújtó) zenét dícséri, melyet hallva -mint írj- "átadjuk magunkat az érzelmeknek"?

Tudni kell azt is, hogy a cikkíró állításával ellentétben a FZCS sohasem jelenthetett "hermetikus zárt ,burkot" a szerzők számára (ez inkább elmondható a zeneszerzés oktatásról), koncertjeit bárki látogathatta (volna), szerzőit bárki megcincálhatta (meg is tette, persze bölcsen kerülve a Föiskola felelősségének boncolgatását), s tagjai -mint a magyar zeneszerzők legtöbbje- nem a zeneszerzésből éltek, tehát a bőrükön érezhették a kortárs lét mindez hálátlanságát.
Hogy miért is szűnt meg a FZCS, melynek kimúltát, mint egy támogatásra szoruló, tehát a piaci körülmények közt életképtelen szerveződésnek a végét olyan pénztárosi közönnyel tárgyalja a szerző nem tudunk meg semmit. Arról sem tájékoztat az írás, hogy az úgymond az "élet"-be kilépő szerzők miért választották ezt a megoldást, amikor az egyesület (jogi személyként) egységes fellépést jelentett számukra, s amikor egyéni pályázóként sokkal nehezebb támogatáshoz jutni?

A megdícsért szerzők (Bánlaky Ákos és Tóth Péter), és a búcsúzóul még jól agyagba döngölt FZCS tagok kegyes útravalóval gazdagodnak: kalapjuk mellé tűzhetik a siker titkát, "a populáris formákat tartalommal kellene megtölteni" varázsformulát. Aki eme második direktíva olvastán sem szalad világgá, némi zenetörténeti ismeret birtokában kesernyés mosolyra gyújt. Mert a hamis optikájú kortársak és az 50-100 év távlatából tyű de magabiztos utókor ellentmondásainak jó illusztrálja a követendő példaként a zeneszerzők figyelmébe ajánlott Bach (akit bonyolult zenéi miatt annyiszor piszkált Lipcse Tanácsa, s aki halála után 100 évig divatja múltának számított), Mozart (aki egész életében támogatás és pénz után szaladgált, s akinek zenéjét kitiltották az osztrák templomokból), Mahler (aki műveinek elfogadtatásáért egész életében küzdött, és Bartók (akit kifütyültek, félreértettek, halála után meg zászlóvívőnek tettek). Hogy az éhen halt és nyomorgó festők ma százmilliókra taksált képeinek skandallumát ne említsük. Zakson -nemde kedves CZOZO! Ilyen gyorsan változik a világ.
És ennyit ér a kritika.

(1995.)