|
BEVEZETŐ Ilyen ellentmondásos helyzetben nehezen ismeri ki magát az ember: a zeneiskolai munkában járatlan muzsikus szívesen látna több véleményt és konkrétumot, pl. a növendékszám alakulását mutató statisztikákat és a szolfézsoktatás neuralgisztikus pontjainak felsorolását. Kívánatos lenne az érvek-ellenérvek egészséges párbeszéde, vagyis, a szakemberek egymással történ -és nem egymás melletti- kommunikációja. A témához való hozzászólásra az ösztönzést Hoffer Tibor szelídhangú és nagy tapintattal fogalmazott írása szolgáltatta (Mindenki érdeke, Metronóm, 1994, 5.-6. szám). A zeneiskolai szolfézsoktatásra, az alkotókézség fejlesztésére és a nem muzsikus pályára készül növendékek kiszolgálására vonatkozó megjegyzésit megszívlelendőnek tálalom. Együttgondolkodásra buzdítása nyomán születő hozzászólásom alapját az képezi, hogy a zenei általánostól a Zeneakadémia végéig én is a Kodály-koncepció neveltje voltam, külföldi továbbképzések során pedig több nemzet zeneoktatásába is betekinthettem. Az elektro-akusztikus és numerikus hangszerek, valamint a számítógép zenei alkalmazása lehetőségeinek ismeretéhez az IRCAM (Párizs) képzése segített. AZ
EGYIK OLDAL Az utóbbival kezdve, nem árt emlékeztetni, hogy a zenei felsőoktatási hangszeres hallgatóinak és tanárainak körében a világon sehol sem a szolfézs a legkedvesebb tárgy. A követelmény mindenütt magas, a hangszeres diploma elengedhetetlen feltétele a jó szolfézsvizsga. Érdekes, hogy az elmélet-oktatás hasznossága ellen felhozott kifogások legtöbbje kísértetiesen rímel a Magyarországon elhangzókra. Következésképp, nem feltétlenül a módszer a hibás. Ezzel kapcsolatban csak ismételni lehet a sokszor és sok helyen elhangzottakat: a módszer önmagában semmi, értéke a megvalósításon, a tanár munkáján múlik. Ha betű szerint követi a teoretikusokat, és egységes masszaként kezeli tanítványait gyógyíthatatlan utálkozásokat indukálhat.* A zeneiskolában, a hagyományos keretek között, túlságosan széles játéktérrel nem rendelkezik a szolfézstanár: a tanulók döntő részét kitevő általános iskolai korosztálynak az iskolában folytat énekórai munkája ellen nem dolgozhat, abból tud gazdálkodni, ami van. Az ideális pedig az lenne, ha a muzsikálás és együttmuzsikálás örömét a szolfézsórákon is biztosítani lehetne, s ha a gyakorlathoz való közelítés mellett, a koncepció a megváltozott viszonyokat és szükségleteket is tükrözni tudná. A kreativitás felszínre hozása és ösztönzése, az összedolgozás (az egymásra figyel csapatmunka) gyakorlása, mind felértékelődőben lévő kézséget fejleszt; a zenébe és az összművészetekbe való bevezetés révén a nem muzsikus pályára kerülőkből (ők vannak többségben) talán a művészetek iránt érdeklődő polgár is válhat. Megfontolandó lenne a távlatokban konzervatóriumi felvételire készülő és "csak" kedvtelésből muzsikálók szolfézsórájának szétválasztása. Az ő számukra nem feltétlenül indokolt a dallamírással és szolmizálással kitölteni az órákat. (Meg kell jegyezni, hogy a zeneiskolai szolfézs miatti lemorzsolódás nemcsak nálunk fordul el. Ilyen értelemben, ennek a jelenségnek semmi köze a relatív szolmizációhoz.) "Máig is érvényesíteni kell Kodály alapelvét: Sokkal többször kell énekelni, mint zenét hallgatni az iskolában" -olvassuk Dr. Nádasi Alfonz Szabó Helga Tankönyvéről írt értékelésében (Metronóm, 1994, 3.-4. szám). Ezt az alapelvet, ha máshol nem, legalább a zeneiskola nem profinak készül növendékeinek oktatásával kapcsolatban, sürgősen újra kéne gondolni. Ellentétben a 40-60 évvel ezelőtti helyzettel, a sok fajta hanghordozó és a könnyen hozzáférhet, egyszer hangkeltők használata révén nemcsak az éneklés lehet a zenehallgatás és a zenélés örömének egyetlen forrása, s ezek az eszközök hozzáférhetők a városiak és a falusiak számára egyaránt. Nem gondolom azonban, hogy a piaci világ nyomására, a zeneiskolákban a tingli-tangli kultúrát kéne kiszolgálni. Azt sem, hogy a mindenkire kötelez szolfézsoktatás jelenlegi formáját, minden alternatív megoldás bevezetése nélkül, szabadna egyszerűen eltörölni. Külön szolfézs óra nélküli zongora-oktatásra csak egyetlen helyen láttam példát. Vásárhelyi Dezső jól menő brüsszeli magániskolájában -Vásárhelyi szerint Kodály szellemében- külön szolfézs oktatás nélkül, 4 évestől a nyugdíjas korig fogadnak tanítványokat. Vásárhelyinél a hangszerjátékhoz szükséges elméleti ismereteket az hangszeres óra keretében, magától a zongoratanártól kapják. A
MÁSIK OLDAL A kevés munkával megszerezhet tudás, a "kis befektetéssel" elért, boldogító házimuzsikálás ideáját nem osztom. A Csider Károly által említett amatőr német muzsikusok, a kisvárosban együttmuzsikáló bankigazgatók és egyéb középosztálybeliek, nem a szaxofon és keyboard játékukról híresek. Ők, a német kamarazeneipar hagyományos felvevőpiaca, éppen ők nevezetesek az otthonról hozott kamaramuzsikálás-igényéről, és a néhány órás aktív kikapcsolódás alatt eljátszott darabok érdekében hozott fiatalkori "áldozatról". Erre szükség is van, hiszen a legegyszerűbb Haydn-vonósnégyes és tettszetős Dittersdorf fúvósötös eladásához is több hangszerismeretre van szükség, mint amit a szakszofon-, dob-, keyboard-trión néhány hét tanulás után látványosan elővezetett popzene-böfögés megkíván. Ha az említett hangszereket tanulni vágyók tényleg nagyszámban kopogtatnak hiába a zeneiskolák ajtaján, akkor az igényeknek megfelelően, szakot kéne nyitni és az érdeklődök számára biztosítatni kellene a legkevesebb szükséges elmélettel elérhet legmagasabb szint hangszeroktatást. Ehhez persze tanárok és hangszerek is szükségeltetnének. A szakértelem és az óvatosság a hangszerek kiválasztásakor sem árt. Különösen az elektro-akusztikus hangszerek (pl. keyboardok) terén. Elfordulhat, hogy azok az instrumentumok, melyek a forgalmazó szerint a "magyarországi igényeknek minőségben és árban is a legjobban megfelelnek", zeneoktatásbeli hasznosságuk és használhatóságuk terén kétségeket ébresztenek. Közismert, hogy a keyboardok gyártóinak elsődleges célpontja a könny-zene, utána következnek az otthoni örömmuzsikálás automatái, melynek élvezetéhez elegendő egy kifeszített mutatóujjal megcsapkodni a billentyűket, s már kész is a család boldogsága. Manapság bármely, eddig grillsütőt készít, távolkeleti gyár nekifoghat numerikus vezérlés elektro-akusztikus hangszer készítésének. Ez rendben is lenne. Megdöbbenni csak akkor fogunk, amikor egy budapesti, szakiskolai tanár által szignált reklám, a következőkkel ajándékozza meg a nagyérdeműt: "Köztudomású, hogy e cég nem a billentyűs hangszereiről vált ismertté, de ezzel a két jól sikerült konstrukcióval azt hiszem, feltétlenül öregbíteni fogja hírnevét. Természetesen mindkét hangszer az úgynevezett szórakoztató kategóriába tartozik, azonban kevesen tudják még nálunk, hogy ezek az automata keyboardok kiválóan alkalmasak** alap-, közép- és felsőfokú zenei oktatásra. (...)Természetesen az összes jó tulajdonsággal rendelkezik, amik-kel az automaták általában. Egy basszus funkció, s ö rögtön szerkeszti rá az akkordokat. Vagy ha valaki megszokta, hogy maga fogja a harmóniákat, úgy azt is felismeri, de még kíséretet is komponál hozzá".... (Zenészmagazin, 1994, 8. szám.) Szélesen kibontott kommentártól, hely hiányában, el kell tekintenem Csak annyit, hogy személy szerint, a magyar zeneoktatás szégyenének tartanám, ha ezek a hangszerek és ezek a minőségi paraméterek valaha is valamelyik magyar intézmény fegyvertárát és pedagógiai eszményeit képeznék. Hasonlóan, meglepve olvastam Mátyus Attilának a szintetizátorok és számítógépek stb. alkalmazásának kísérletéről szóló (egyébként érdekes beszámolójában), hogy "...az országos zenekari fesztiválon egy szimfonikus zenekar teljes vonóskarát és egyéb hangszereket is billentyűsök adták." ('Elektronikus zenei stúdió egy általános iskolában', Metronom, 1995, 3.-4. szám.) Hogy a Kodály Zoltán(!) Ének-zene tagozatos Általános Iskolában folyó munka ezen részéhez a névadó milyen megjegyzést füze, azt csak találgatni lehet. Magam részéről, mélységesen elítélem és rendkívül károsnak tartom még a látszatkeltését is annak, hogy az akusztikus hangszerek valamennyire is helyettesíthetők lennének szintetizátor, vagy bármilyen hangmodul által. Különösen koncertkörülmények között nem. Ez a fajta alkalmazás, a hangmásolás, megcsúfolása az általam ismert elektro-akusztikus zenei törekvések mindegyikének, ellentétes a szintetizátor igazi hivatásával, és barátságtalan gesztus az akusztikus hangszereken játszó muzsikusokkal szemben. A nyugati féltekén nem gyakori a MIDI-technológiát alkalmazó gyermekoktatás. Mint Mátyus Attila is megjegyzi: "Sokan rájöttek, hogy a gép nem komponál és nem is ad el helyettük." Vagyis, alapvető zenei és egyéb ismeretek birtoklása nélkül nem születik meg a csoda. A számítógépes és elektroakusztikus-zenét, éppen ezért a középfokú, még gyakrabban a felsőfokú képzést biztosító intézetek ajánlatában találjuk. A sarlatánság kiküszöbölése érdekében ezekre a szakokra nem lehet az "utcáról" beiratkozni: általában magas fokú zenei tanulmányok elvégzését kell igazolni, de elfordul, hogy a zeneszerző-diplomát is megkövetelik. A magyarországi keyboard-oktatás egy tekintetben máris világszínvonalú: csak magyar újágban fedezetem fel eddig a zenei levelező-oktatást hirdető vigyorgó tinédzser képét. Reklámszövege a szellemi galacsinhajtogatásra ösztönzés példás céltudatosággal előregördülő terméke. "A haverok először kinevettek, hogy levelez tanfolyamon akarok zenét tanulni. Ma már a sarkukkal verik a ritmust, amikor a keyboardon játszom. Azóta többen beiratkoztak." KÖZÉPEN A Zene mindenkié. És az Állami Zeneiskola? Ugye nem lesz mindenkié? (1994.)
|
