1995. február 10. és 12. között kortárszenei eladói fórumra és pedagógiai tanácskozásra invitált a budapesti Lajtha László Zeneiskola. Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, hogy a kortárs kamarazene és ezen belül a magyar alkotások eladási problémáinak megbeszélésére, zenetanári és növendék bemutatókra, zeneiskolai szinten sor kerül valahol, ismerve a művészeti főiskolák ezen a téren való lemaradását. A műsorfüzet azonban további meglepetést is tartogat. A kortárs zenélés egyik szeletének tárgyalása helyett a program felöleli az interpretáció és a zenepedagógia, a zeneszerzés (alkotás) és a kutatás (szisztematikus zenetudomány) területét is. A széleslátókörű szervez nyilvánvalóan tudatos eljárása ez, mellyel leszögezi: úgy a kortárs zene terjesztésében, mint a zenepedagógiában nem lehet kiragadott területek partikularitásai szerint előrejutni, új helyzet csakis szemléletváltozással, az alkotás-kutatás-pedagógia hármasának összefogásával állhat be. Így kap helyet a háromnapos programban -a már említett eladói fórumhoz társulva- pedagógiai/metodikai tapasztalatcsere, improvizációs bemutató és a mikroelektronika zenei/zenepedagógiai eredményei alkalmazóinak szimpóziuma. Ez utóbbi keretében szóhoz jutott Jeney Zoltán és Maróthy János mellett több olyan zenepedagógus is, aki a zeneelméleti órákat kiegészítendő, már több éve használ számítógépet. A zenepedagógusok bemutatóiból és eladásából kitűnt, hogy alsóbb fokon, a kortárs zene, a kreatív és a XXI. század követelményeihez jobban adaptált zeneoktatás iránti igény mellett a hajlandóság és főleg a tenni akarás is megmutatkozik ennek a rugalmasabb zeneoktatásnak megteremtésére. Reprezentáns intézeteink tehát lépéshátrányba kerültek: egyetemeink és főiskoláink ilyen igényeknek nem tudnak eleget tenni, képzést és a szükséges szakmai útmutatást jelenleg még nem tudják biztosítani.

Pedig felkészült tanárok nélkül nehéz lesz a továbblépés. A kortárs zene iránti érdektelenséget csak fokozza az az ismerethiány, amit a diplomát kapott művészeknél és zenetanároknál az 1945 utáni magyar és külföldi kompozíciók terén tapasztalhatunk. Ugyan hogyan tanítaná és szerettetné meg a jelen és a félmúlt alkotásait növendékeivel az, akinek semmilyen tapasztalata sincs a század második felében készült művek megközelítésével kapcsolatban? Miért is ne maradna homályban a numerikus berendezések zenei alkalmazásának igazi jelentsége, amikor az új technológiák iránt mutatkozó érdeklődés nagysága, s a magyar piacon is hozzáférhet olcsó "zeneautomaták" és szoftverek széles választéka kiáltó ellentétben áll a technológiát érten alkalmazni tudó muzsikusok és pedagógusok számával? A Musica futura rendezvényén a szintetizátor alkalmazására vonatkozó bemutatójával nagy sikert arató Keuler Jenő és az új hangrendszeren dolgozó Kósa Gábor nem lehet ott minden zeneiskolában. Megfelel szakirányú képzés hiányában csak remélhetjük, hogy az állami zeneiskolákban be-beinduló szintetizátor-oktatás nem a tingli-tangli zenével és jópofásodó átiratok játszásával lesz egyenlő, s a számítógép alkalmazása sem az idióta dalok szerkesztgetését fogja szolgálni! S a vágyak világát jelenti még annak a külföldön tapasztalható tendenciának az itthoni megjelenése is, mely kettős, művészi és technológiai jártassággal, valamint a művelt hangszerre vonatkozó tudományos ismeretekkel is ellátja a leendő művészt, vagy zenepedagógust öt, nem átallja az életben lévő hazai zeneszerzők darabjait is bevonni az analitikai és a gyakorlati (hangszeres) órák anyagába. (Így van ez Anglia, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Svájc stb. egyetemein és prominens zenei intézeteiben.) Nálunk egyelőre nincs szó ilyesmiről.

Az állóvíz felett jelent reménysugarat Vidovszky László és Szigetvári Andrea Pécsett végzett úttörő munkája. Irányításukkal a Jannus Pannonius egyetemen tanuló leendő énektanárok (!) megismerhetik a technológia és a zene kapcsolatának történetét, s a számítógép zenei alkalmazásának lehetőségeit. Hasonlóan nagy jelentőségű kezdeményezésről számolt be a konferencián Ujházy László , aki a jövendő muzsikusainak a Szent István Konzervatóriumban tanít akusztikát és stúdiótechnikát. (Keuler Jenőnek a debreceni Konzervatóriumban, Tösér Dánielnek a LZFI BTI-nél végzett munkája régóta közismert, méltatásra nem szorul.)

Valami tehát megmozdult, lehetőséget, alakot keres. Az ehhez szükséges további változások kulcsa azonban nem az eddigi kezdeményezők kezében van. Sajnos, a döntéshozókat, a mai zeneoktatás illetékes vezetőit nem vonzották a Musica futura rendezvényei.

Akkor, mire volt jó az egész? És hogyan tovább? Bizonyos, egyelőre minden marad a régiben. Viszont az azonos utat járók találkozhattak, s az eddig magánosan tevékenykedők közt talán valamilyen összedolgozásra is sor kerülhet. A szükséges együttműködést példázza egyébként, hogy a Lajtha László zeneiskola mellet társrendezőként láthattuk a Gonda János vezette Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet és a Fővárosi Pedagógiai Intézetet, s a szakmai támogatók közt a Magyar Zeneszerzők Egyesületét. Elismerés illeti a szervezésért Tóthné Neogrády Mária -a Musica futura titkára- munkáját, s Máté János igazgatót, aki otthont adott vállalkozó tanártársai kezdeményezéseinek.

Kérdés persze, hogy a Lajtha Zeneiskola lelkes csapata meddig tudja pótolni a zenei és műszaki felsőoktatásra háruló feladatok elvégzését, nevezetesen a szakemberképzés és továbbképzés, a műhelymunka, a kutatás és az előadás erőinek összefogását.

1995. március